167 évvel ezelőtt élte át Abrudbánya történelmének legpokolibb óráit.

"Minden magyart lemészároltak, akinek nem sikerült kimenekülnie. Sokakat az abrudbányai románok bújtattak el a házukban és így megmenekültek."


2016. május 11. szerda, 09:20 perc   

"Minden magyart lemészároltak, akinek nem sikerült kimenekülnie. Sokakat az abrudbányai románok bújtattak el a házukban és így megmenekültek."

Az Alsó-Fehér vármegyei bányászvárosra igen mostoha sorsot mért ki a történelem. A sötét végzet kétszer is a környékbeli románok képében csapott le rá. Először 1784-ben a szép eufemizmussal „erdélyi parasztlázadásnak” magyarellenes soviniszta irtóhadjáratban dúlták fel a Horea vezette parasztseregek, kihirdetve, hogy aki nem ortodox vallású, és „oláh köntösben nem jár”, azt vagy nyársba húzzák vagy fejét veszik.” A növember 9-i mészárlásban a magyar lakosság nagy része odaveszett. A lázadást végül leverték, ám „Hóra” szelleme még évtizedek múlva is ott lebegett a Kárpátok felett.

1848-ban a jobbágyfelszabadítást még együtt ünnepelték magyar, és oláh parasztok. Ám az Erdéllyel való egyesülés után  - a helyi császári erők buzgó közreműködésével - a legkülönfélébb rémhírek kezdtek el terjedni a románok közelgő elnyomásáról. 1849 októberében Balázsfalván „népgyűlés” döntött a fegyveres felkelés meghirdetéséről. Puchner Antal altábornagy, Erdély katonai főparancsnoka ostromállapotot hirdetett – ám

a román lázadók helyett a magyar nemzetőrséget fegyvereztette le.

Az ősz és a tél folyamán folyamán tucatnyi védtelenné vált magyar települést (köztük Zalatnát és Nagyenyedet) dúltak fel a románok, emberek ezreit meggyilkolva és elüldözve.

A vérfürdőnek Bem seregeinek előrenyomulása vetett véget. A különböző román lázadó vezérek – élükön Avram Iancuval – úgy ítélték meg, hogy a magyarok győzelme elkerülhetetlen, így fogcsikorgatva ugyan, de tárgyalóasztalhoz ültek a kormánnyal. A két fél között Iaon Dragos román származású országgyűlési képviselő közvetített. A politikus 1849 májusában Abrudbányára utazott, ahol a legfeszültebb volt a helyzet. Kossuth azonban súlyos hibát elkövetve a titokban zajló közeledésről nem tájékoztatta Bemet, aki parancsot adott csapatainak a város megszállására, és a román lázadók lefegyverzésére. A törékeny béke ezzel véget is ért, Iancu társaival együtt elhagyta a várost, és megüzente: innentől kezdve csak „fegyverrel a kézben tárgyal”.

A honvédek május 6-án érkeztek a városba, s másnap már ki is robbantak a harcok. A románok felgyújtották a közeli Verespatakot, magyar lakosságát pedig lemészárolták. Váltakozó sikerű, drámai küzdelem után - amelynek során a település többször is gazdát cserélt-  Iancuék kerekedtek felül, így a városparancsnok, Hatvani Imre úgy döntött, a civilekkel együtt kitör a városból. Az akció véres tragédiába torkollott.
A menekülők szekerei feltorlódtak, a románok pedig rávetették magukat a menetre. A románok nem irgalmaztak se nőnek, se gyereknek. Maga Iancu írta nem sokkal később egy jelentésében:

"Minden magyart lemészároltak, akinek nem sikerült kimenekülnie. Sokakat az abrudbányai románok bújtattak el a házukban és így megmenekültek. A város a lövöldözés miatt kapott lángra. Most viszont a feldühödött harcosok gyújtották fel a magyar házak többségét."

Nem kegyelmeztek a Kossuthék felé közvetítő Dragosnak sem. A magyar ügyhöz hű maradt román politikust bestiális kegyetlenséggel gyilkolták meg, Iancu maga dicsekedik el vele, hogy

Mindenki az áruló Dragoşt követelte – így nevezte őt a nép. Egy pincében találtak rá, kivonszolták és széttépték.

A román vezér a meggyilkolt magyarok számát „túlzás nélkül” kétezer főre becsülte. A vérgőzös őrjöngés egyébként egy idő után már kezdett számára is kínossá válni, így néhány nap múlva parancsot adott a mészárlás leállítására. Ekkor egyik embere felháborodottan vetette szemére:

"Nos, miért eskettél meg bennünket a hegyen arra, hogy még egy macskát se hagyjunk életbe', és annál kevésbé egy magyar lelket? Istenemre mondom, én gyilkolok, s mi meggyilkoljuk ezeket mind.”

Az 1848-49-es román mészárlások visszafordíthatatlanul megváltoztattél Dél-Erdély nemzetiségi képét. Egyed Ákos kolozsvári történész legalább 7-8 ezerre becsüli a meggyilkolt magyarok számát, de további tízezrek döntöttek úgy a következő évtizedekben, hogy magyarként nincs jövőjük ezen a tájon, és költöztek el más vidékekre. Az 1849 májusi vérfürdő és a szabadságharc leverése után még mindig minden ötödik abrudbányai lakos magyar volt, 2002-ben

a város 6200 lakójából mindössze 72-en vallották magukat magyarnak.

Alfahír.hu


Hírdetés