A Székely Nemzeti Múzeum, és ami mögötte húzódik

Egy olyan kórtünet, amely igen súlyos betegségre utal


2019. február 3. vasárnap, 13:57 perc   

Egy olyan kórtünet, amely igen súlyos betegségre utal

Az csupán a jéghegy csúcsa, hogy – noha megvan rá a pénz – igen körülményes, majdhogynem reménytelennek tűnő vállalkozás a Székely Nemzeti Múzeum felújítása. És bár főként nekünk, sepsiszentgyörgyieknek, háromszékieknek fáj a múzeum korszerűsítésének elhúzódása, ez valójában egy olyan kórtünet, amely igen súlyos betegségre utal, s nem csupán Székelyföldön, Erdélyben, hanem az egész országban. Esetünkben ráadásul aggasztó precedenst jelent a Gyárfás Jenő Képtár hosszas vajúdása, csak remélni lehet, hogy közelebbről sikerül befejezni a félbemaradt felújítást.

Ép ésszel felfoghatatlan, miként lehet egy magát európainak tartó államban idáig jutni: a patinás, Kós Károly gondolatvilágát tükröző Székely Nemzeti Múzeum épületének frissítésére közel 14,3 millió lej értékű uniós támogatást nyert az intézmény fenntartója, Kovászna Megye Tanácsa, az  önrész is adott, mégis bizonytalan, mikor kezdődhet el a munka. Az elmúlt bő másfél év során ugyanis hatszor hirdették meg a közbeszerzési eljárást, ám sem tervezésre, sem kivitelezésre nem találtak jelentkezőt.

Beszédes hazai helyzetkép.

Az okok, mint minden hasonló esetben, összetettek és mélyre nyúlóak. Egyrészt a bürokratikus, betegesen szövevényes közbeszerzési eljárással sikerült elérni, hogy ma már jóformán nincs olyan építkezési vállalkozó, aki állami megrendelést vállalna, másrészt az építőipari gondok mellett tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a műemlékek felújítása még körülményesebb, s csak nagyon kevesen szakosodtak erre a kényes feladatra.

Ez viszont már tekintélyes kultúrpolitikai tévedés: a bukaresti művészetre, kultúrára valamelyest fogékony politikusoknak ugyanis a rendszerváltást követően fel kellett volna ismerniük, hogy a műemlékek megmentése nemzeti érdek, s minden tekintetben támogatandó. Ehelyett ma ott tartunk, hogy kevés kivétellel egy-egy műemlék inkább nyűgöt, mintsem értéket jelent tulajdonosának. Mi több, valójában csak a nyugati, működőképes modelleket kellett volna itthon is alkalmazni, ráadásul a tusnádfürdői tanácskozások révén már a kilencvenes évek közepén mind román, mind magyar építészek összefogásával komoly szakmai hátteret is sikerült teremteni.
Hogy mégsem ez az irányvonal érvényesült, hogy a műemlékek világa, az értékmentés nem érdekelte a kormányok többségét, jelzi az a tény is, hogy a tavalyi, centenáriumi esztendőben műemlékvédelemre szinte semmit nem fordítottak. Nem mintha nem lenne éppen elég felújításra szoruló, omladozó épület, egyszerűen nincs erre vonatkozó politikai akarat. Ha lett volna, nem itt tartanánk, s hogy a román, szász vagy magyar épített örökséget illetően mégis ismert jó néhány szép példa, az kizárólag a helyi közösségnek köszönhető.

A helyi közösség erejében, határozottságában bízhat a Székely Nemzeti Múzeum is. Ugyanis helyi érdek és megfelelő szakértelem hiányában örökre elbúcsúzhatunk málladozó műemlék épületeinktől, azok is arra a sorsra jutnak, mint Szászveresmart evangélikus erődtemploma, amelynek tornya 2016 februárjában végérvényesen leomlott.

szerző: Mózes László - 3szek.ro


Hírdetés