Fejjel a homokban

Napok óta egyre ijesztőbb hírekkel találkozom.


2019. május 23. csütörtök, 15:21 perc   

Napok óta egyre ijesztőbb hírekkel találkozom.

A biodiverzitásról és ökoszisztémáról szóló ENSZ-jelentés, mely minden idők legátfogóbb felmérése nyomán készült, arról szól, hogy egymillió állat- és növényfaj, velük együtt pedig az egész emberiség veszélyben van.

David Attenborough közismert angol természettudós a Climate Change: The Facts (Klímaváltozás: A tények) című dokumentumfilmjében sokkoló számadatokkal és felvételekkel hívja fel a figyelmet az utóbbi évtizedek legnagyobb globális kihívásaira. A hírcsatornák közel-keleti tudósítói arról beszélnek, nem is olyan messze tőlünk annyira elviselhetetlenné váltak az életkörülmények, hogy csak idő kérdése, mikor indulnak meg százmilliós tömegek a lakható éghajlatú területek felé, melyek közül az első célpont Európa. Közben pedig az Egyesült Államok külügyminisztere azt nyilatkozza, hogy az olvadó jégsapkák remek üzleti lehetőséget rejtenek...

Elolvassuk, egy kicsit ijedezünk rajta, aztán végezzük a dolgunkat tovább, igyekszünk több pénzt keresni, kényelmesebben élni. Vajon miért gondoljuk azt, hogy nem a mi dolgunk, távol vagyunk még a katasztrófától, nem nekünk szólnak ezek a jelentések? Miért érezzük azt, hogy nem égetően fontos számunkra mindez?

Mi még úgy élhetünk a világnak ebben a kis szegletében, ahogy a nagyszüleink éltek egykor, vagy annál is jobban. Velünk még nem történt semmi rendkívüli. Bolondabb ugyan az éghajlat, drágább a fa, több a medve, ízetlenebbek az ételek, mint régen voltak, de van, amit együnk, igyunk, élhető a világunk. Mi csak a tévében látunk közel-keleti és afrikai menekülteket.

Hallottunk már arról, hogy a nyugati nagyvárosok etnikai aránya egészen megváltozott, de azért még működnek ezek a társadalmak. A bevándorlók meghúzzák magukat, örülnek, hogy élhetőbb világba kerültek. Kérdés, hogy a befogadott hatalmas muszlim közösségek második, harmadik generációs leszármazottai is elégedettek lesznek-e az életükkel? Brüsszelben sokat tárgyalnak ezekről a kérdésekről, de a tárgyalásoknak egyelőre annyi a konkrét eredménye, hogy egyre több menekült érkezik, és telepedik le Európában. A szebeni EU-csúcson kimondták, hogy az unió „a nemzetközi jog tiszteletben tartásával felelős globális tényezőként nyilvánul meg MAJD olyan ügyekben, mint a környezet védelme vagy a klímaváltozás elleni közös fellépés”. Közben néhány ezer kilométerrel odébb nem lehet vízhez jutni. A házunk tetejét már elvitte a szél, mi pedig leülünk, és eldöntjük, hogy mindent megteszünk majd a hurrikán elkerülése érdekében.

Gyönyörű álomban élünk, amelyben azt gondoljuk, hogy az ember alapvetően jó, igazságos, nem erőszakos, miközben milliószámra nőnek fel olyan tömegek, amelyekről már rég lefoszlott minden kultúra. Ahol a túlnépesedés miatt az állam képtelen megszervezni az oktatást, egészségügyet, ott már csak valamilyen zsigeri létezés van, mely alig több, mint az állati szint. Ha majd nem jut mindenkinek táplálék, csak a túlélési ösztön fogja mozgatni ezeket az embereket.

A Global Footprint Network nemzetközi szervezet szerint idén május 10. volt az európai túlfogyasztás napja. Ha mindenki úgy élne, mint mi, az év hátralevő részében az egész világnak éheznie kellene. Próbálunk kevesebb műanyagot használni, szelektíven gyűjtjük a hulladékot, sokat közlekedünk kerékpárral, és úgy érezzük, nem rajtunk múlik a világ sorsa. Ennyi volna a felelősségünk?

Vajon a politikusaink közül vannak-e ötletei valakinek az igazi problémák megoldására? Hallunk-e ilyen jellegű ígéreteket bár most, a kampányban? Van-e valaki, aki a nagyobb gazdasági növekedés helyett egy élhetőbb világért szállna síkra? Vajon mi próbáljuk-e ösztönözni a döntéshozóinkat, követeljük-e tőlük, akár tüntetések által, hogy megállítsák ezt az eszeveszett rohanást a nihil felé? Drasztikus lépések, törvények nélkül elkerülhetetlen lesz a pusztulásunk.

Ha néhány éven belül nem tudjuk elindítani a társadalmunk gyors átalakítását, utána már késő lesz. Az biztos: egyszercsak kénytelenek leszünk kihúzni fejünket a homokból, de akkor már nem biztos, hogy marad idő az értelmes cselekvésekre.

szerző: Nagy B. Sándor - 3szek.ro


Hírdetés