Kisebbségi közösségi önrendelkezés az EU tagállamában, Romániában

Október elején az önrendelkezés jogáról tartottak konferenciát az EP-ben.


2018. november 7. szerda, 18:08 perc   

Október elején az önrendelkezés jogáról tartottak konferenciát az Európai Parlamentben, azzal a célkitűzéssel, hogy megkeressék az előrelépés útját az Unió keretében. Az első panelben azon esetekkel foglalkoztak, amelyekben a döntés jogát visszautasították, nevezetesen Katalóniával és Baszkfölddel. A következő panelben viszont azon esetek szerepeltek, melyekben a döntés jogát elismerték, köztük is Skócia és a Feröer-szigetek.

Tudnivaló, hogy miközben az Egyesült Királyság helyt adott a Skócia kiválásáról szóló népszavazásnak, és ezt az EU is kénytelen-kelletlen tudomásul vette – ezzel szemben Spanyolország brutálisan tilalmazta a Katalónia függetlenségéről szóló referendumot, s ebben az EU is már-már a demokráciát sértő módon az oldalára állott. Történt ez annak ellenére, hogy a népek önrendelkezési joga az Egyesült Nemzetek Szervezete által általánosan elismert alapelv – fogalmaz nyitóbeszédében Tőkés László.

Az EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke a továbbiakban kifejti: Az említett és a hasonló esetek többségéből egyértelműen kitűnik, hogy az Európai Unió és tagállamai az önrendelkezés jogával hadilábon állnak. Ez utóbbiak állami szuverenitásuk keretében saját önrendelkezésükhöz ragaszkodnak foggal és körömmel, míg az Unió is nemhogy kiterjeszteni, hanem a nemzetek fölötti, illetve a globális kormányzás elve alapján inkább korlátozni igyekszik az önrendelkezés jogának hatályát.

Távol attól, hogy az említett népszavazások esetében fennforgó függetlenségre gondoljunk, a közel száz esztendővel ezelőtt Romániához csatolt Erdély másfélmilliós magyarsága mind az országon belül, mind az Unió szintjén hasonló ellenállásba ütközik az autonómia kivívása tekintetében. A román hatóságok – példának okáért – mereven elzárkóztak attól, és megtiltották, hogy a század elején a mintegy 600 ezer lelket számláló székely-magyar többségű Székelyföld lakossága területi autonómiája ügyében népszavazást tartson.

Magyar közösségeik önrendelkezési törekvései hasonló visszautasításba ütköznek Szlovákiában és az Unióba igyekvő Ukrajnában, miközben Szerbiában valamivel kedvezőbb a helyzet.

1918-ban, amikor az Osztrák–Magyar Monarchiával együtt a történelmi Magyarország széthullása elkezdődött, az erdélyi románok a gyulafehérvári népgyűlésükön a wilsoni önrendelkezési elvre való hivatkozással mondták ki a román királysághoz való csatlakozásukat. Ezzel egy időben hasonló fejlemények következtek be a Magyarországgal határos említett országokban, melyek szintén jelentős magyar területekkel gyarapodtak. A magyar közösséget azonban senki sem kérdezte meg, úgyhogy őket megillető önrendelkezési jogukkal nem élhettek, hanem a világháborúban győztes hatalmak reájuk kényszerítették a trianoni békeszerződés (1920) döntéseit, illetve diktátumát. Ennek ellenére és mindemellett kisebbségbe kényszerített magyar közösségeink soha nem mondtak le arról a jogukról, hogy saját sorsukról maguk döntsenek. „Mi ehhez a békéhez semmikor sem adtuk hozzájárulásunkat, és semmikor sem fogunk sorsunk intézéséről lemondani” – hangzott el az akkor újan létrejött csehszlovák parlamentben. Az 1918. december 22-i kolozsvári magyar nemzetgyűlés ugyanilyen értelemben foglalt állást: „Legyőzve ellenségeink túlereje által, be kell ismernünk, hogy levertek bennünket. De annyira nem győztek le, hogy a körülöttünk lakó bármely nemzetnek joga volna rendelkezni felettünk. (…) Annyira nem győztek le, hogy ma már le kellene mondanunk emberi és nemzeti jogainkról.”

Az erdélyi magyar közösség ugyan a nemzetközi történelmi és politikai realitásoknak megfelelően elfogadja a kialakult status quót, és tiszteletben tartja Románia szuverenitását – korlátozott önrendelkezési igényéről azonban soha nem mondott le, nemzeti autonómiája iránti jogához egy évszázad múltán is töretlenül ragaszkodik.

Most, Nagy-Románia létrejöttének centenáriumán alkalmasnak látjuk az időt arra, hogy emlékeztessük országunkat, illetve a román kormányt és a közvéleményt arra, amit száz évvel ezelőtt a gyulafehérvári határozatok (1918) kimondtak és ígértek: „Teljes szabadságot az összes együttlakó népek számára. Minden nép – köztük a magyarok és a németek is – saját nyelvén, kebeléből való egyének által fogja művelni, kormányozni magát és törvénykezését ellátni…”

Mély sajnálattal és csalódottsággal kell megállapítanunk, hogy az erdélyi román nemzetgyűlés határozatai utóbb üres ígéretek maradtak. Iuliu Maniu, a román országegység emblematikus politikusa annak idején kijelentette, hogy: a románok elnyomottakból nem akarnak elnyomóvá válni. Száz év után azonban fájdalommal kell tudomásul vennünk, hogy ennek éppen az ellenkezője történt. A hajdan mintegy 700 ezres erdélyi német – szász és sváb – közösségnek ma már se híre, se hamva. Elűzték vagy kiárusították őket a volt Nyugat-Németországnak. A közel kétmilliós magyar nemzeti közösséget viszont megfosztották szabadságától, jogaitól, tulajdonaitól és intézményeitől – melyek visszaszerzéséért mindmáig, három évtizeddel a Ceauşescu-diktatúra bukása után is egyenlőtlen harcot kell folytatnia. 1920-ban még Erdély népességének mintegy a 45%-át tették ki a magyar, német, zsidó és más „együttlakó népek”. Azóta - elsősorban a masszív román betelepítések következtében - ez az arány 20% alá süllyedt. A pánromán nacionalizmus, valamint a nemzeti szocializmushoz hasonlítható nemzeti kommunizmus megtette a magáét… És ez a leépülési folyamat 1989 óta is tovább tart…

Ezen körülmények között a hajdan sokszínű és sokvallású Erdély arculcsapását és a kipusztult németek emlékének megsértését, valamint az elnyomott magyarok megalázását jelenti a „multikulturális” Európa bizottsági elnökének, Jean-Claude Junckernek az a ferde kijelentése, hogy Erdély annektálása Európa és Románia „közös ünnepe”. Az eset annál is visszatetszőbb, mivel az Európa jövőjéről szóló, október végi brüsszeli vitanapon a pár tízezerre zsugorodott erdélyi szászok közül származó Klaus Iohannis román államfő Juncker elnökkel együtt „ünnepelt”. Ezzel szemben jogos elvárásunk lehetne, hogy – már csak puszta szolidaritásból is – mind a németek közül való román államelnök, mind az etnikai diszkriminációt visszautasító Európai Unió a létükben veszélyeztetett őshonos kisebbségek védelmére keljen.

Az Európai Parlamentben szintén október folyamán került sor a romániai jogállamiságról szóló vitára. Ennek rendjén bőségesen hallhattunk az amúgy joggal elítélendő romániai korrupcióról, valamint az igazságügyi rendszer válságáról – a Ceauşescu-diktatúra nacionálkommunista örökségét tovább vivő posztkommunista rezsim kisebbség-, illetve magyarellenes politikájáról azonban – az én felszólalásomat leszámítva – egyetlen szó sem esett.

Anélkül, hogy a romániai kisebbségi jogfosztás napi gyakorlatának, illetve csupán az antiszemitizmushoz fogható általános magyarellenes kurzusnak a részleteibe bocsátkoznánk, jellemző indikátorként hadd említsük meg: a magyar-székely helyi önkormányzatok hatásköre még csak arra sem terjed ki, hogy a „városháza” és „községháza” intézményi elnevezéseket anyanyelvünkön kiírják, vagy hogy a közintézmények épületeire magyar nemzeti szimbólumaikat – a székely vagy a magyar zászlót – kifüggesszék. A román hatóságok peres úton, diszkriminatív határozatok tucatjaival zaklatják, tiltják és büntetik ezek használatát, és Székelyföld autonómia iránti jogos igényét nemhogy elismernék, de még a „Székelyföld” hagyományos elnevezését, területi valóságának kifejezését is tiltják. Az eltelt harminc évben ennyire futotta hát, ennyi lett a sovány eredménye jogos önrendelkezési törekvéseinknek. A Székelyföld területi autonómiájára, valamint a romániai magyarság kulturális autonómiájára vonatkozó törvénytervezeteinket Románia parlamentje érdemi tárgyalás és vita nélkül sorra elkaszálta. Még az akkori román kormány egyetértésével, 2005-ben előterjesztett kisebbségi törvénytervezet is azóta fekszik elintézetlenül a román törvényhozás asztalfiókjában. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács a köztársasági elnöknél is hiába kezdeményezett román–magyar párbeszédet a magyar közösség helyzetének rendezése és autonómiakövetelései tárgyában – demokratikus próbálkozása süket fülekre talált. Sőt mi több, a román kormányzat és politikai osztály „alkotmányellenesnek” és „szeparatizmusnak” minősíti autonómiára irányuló kisebbségi önrendelkezési megmozdulásainkat, a titkosszolgálat (Román Hírszerző Szolgálat – SRI) pedig – a Ceauşescu-féle hírhedt Securitate módjára – „nemzetbiztonsági kockázatként” kezeli és üldözi azokat.

Az Európai Unió számos országában a demokratikus államberendezkedés szerves részeként jól működő autonómiarendszereket tartunk számon – úgymint Olaszországban, Finnországban, Belgiumban, Spanyolországban, Nagy-Britanniában stb. A Magyarországgal szomszédos országok – köztük Románia – népes magyar közösségei joggal várják el, hogy az Unió ezek mintájára az ő autonómiára irányuló demokratikus jogaik teljesülését is támogassa. A demokratikus önrendelkezés nemzetközi elvét – a régiók Európájában – a kisebbségi nemzeti közösségekre nézve is érvényesíteni kellene.

November 6-án az Európai Parlament brüsszeli székhelyén az Önrendelkezés Európában címmel megtartott konferenciáról szóló közlemény itt érhető el.


Kapcsolódó cikkek | Hírek




porno ankara tercume
Samsun Escort istanbul escort lida lida hacklink webmaster forumu