Lucian Boia: Nem III. (Nagy) Istvántól fogjuk megkérdezni, hogyan kellene ma Romániát vezetni

Románia egyik leginkább megosztó személyisége, Lucian Boia történész többek között a hivatásos román történetírás nagyromán merevgörcséről is szól.


2018. február 20. kedd, 03:27 perc   

Riporter: Meddig mehetünk el a történelmi igazságok megismerésében? Az általunk tanult történelem milyen mértékben felel meg a valóságnak?

Lucian Boia: A Történelem nagyon bonyolult dolog. Én is menet közben tanultam meg és csak az utóbbi években sikerült magamban – mondjuk így – véglegesen tisztázni véleményemet a Történelemről. A bonyolultság nagymértékben a Történelem és a történelmek közötti zavarból fakad. A nagybetűs Történelem az objektív folyamatot jelenti, vagyis azt, ami ténylegesen történt, de ezek halott dolgok, melyeket többé nem tudunk szó szerint feltámasztani, a történelmek pedig a Történelemről kialakított látásmódjainkat jelentik. Valódi Történelemből egyetlen egy van, látásmódokból számtalan és korlátjaik sincsenek, sem a különbségeket, sem az értelmezési ítéleteket illetően.

A Történelem abszolút igazsága rekonstruálhatatlan.

És, például, egyetlen nap történelméről írhatunk több száz oldalon keresztül és ugyanannyi oldalon megírhatjuk az emberiség történelmét is a kezdetektől a mai napig. A kiemelt időszak is számít. A kisbetűs történelmek nem egyszerűen a múltat jelentik, hanem a jelen felől vizsgált múltat, a mi kapcsolatunkat, a mai emberek kapcsolatát jelentik a múlttal, tehát ez egy olyan szemlélet, mely nemcsak azt veszi figyelembe, ami ténylegesen történt, hanem a mi látás- és értelmezési módunkat is.

Tehát akkor ezekbe a kisbetűs történelmekbe fikció, képzelőerő, divat is belefér?

Ó, persze, sok minden belefér, az egész jelenlegi kulturális készletünk belefér. És ezen kívül bizonyos pillanatokban nemcsak egyetlen szemlélet van a múltról. Olyan rekonstrukciókról van szó, melyek részben igazak, részben viszont nem. Persze, a hivatásos történészek igyekeznek a történelmet minél közelebb vinni ahhoz, ami ténylegesen történt. De nem rekonstruálhatjuk az abszolút igazságot. Végső soron egy valóságos történelemről kialakult eltérő szemszögekről és elképzelésekről van szó.

Sokat foglalkozott a Történelemről kialakult percepció demitizálásával…

Igen, ezt mondják rólam, és ha mindenki ezt mondja, akkor azt jelenti, hogy lehet benne némi igazság, de ez mégsem a teljes igazság.

Egyesek azt képzelik, hogy a történelmi mitológiák ellenfele vagyok.

Nem lehetek az ellenfelük, mert ez egy általános emberi vonás. Az ember és a társadalmak mindig is igyekeztek túlnézni az azonnali dolgokon. Az egyéneknek és a társadalmaknak szükségük van valamire, ami több a nyers valóságnál, egy prózai valóságnál. A mitológia bármely társadalom természetes, normális szekréciója, ilyenek a vallások is. Ahhoz, hogy az élet jelentsen is valamit, túl kell lépnünk a látható valóságon és messzebbre kell tekintenünk, joggal vagy anélkül, vagy az igazság és a fikció bizonyosfajta keverékével. De ez is a vallások és a történelem értelme.

Ami a Történelmünkkel kapcsolatos közvélekedést illeti, ön szerint vannak még alapvetően hibás és kijavítandó dolgok?

Ááá… a közvélekedésben még mindig sok torzítás és ostobaság van. Nézze meg, például, ezt a dákos áramlatot, vagy minek is nevezzem.

Ez igazi őrültség: a dákok mindenhez értettek és mindent ők találtak fel,

Európa, de lehet, hogy az egész világ népei mind a dákok által lakott térségből származnak, a rómaiak szintén és így tovább. Ez egy mulatságos elképzelés, melyet Nicolae Densuşianu indított el, aki valaha megírta híres Dacia preistorică (Történelem előtti Dácia – a szerk.) című, halála után megjelent könyvét, amelyből a modernebb dákosok is ihletet nyernek. Nicolae Densuşianu megállapította, hogy Traianus oszlopán, ahol a rómaiakkal társalgó dákok láthatók, nem szerepel egyetlen tolmács sem. Ez azt jelenti, hogy nagyjából ugyanazt a nyelvet beszélték, vagyis mivel a dákok a latin nyelv ősét beszélték, a rómaiak nagyjából megértették őket. De hallatlan dolog azt képzelni, hogy egy történelmi, de mégiscsak művészi ábrázolásban, mint amilyen Traianus oszlopa, a dolgok úgy szerepelnek, mint egy dokumentumfilmben, és ha nem szerepel a tolmács, akkor ez azt jelenti, hogy ugyanazt a nyelvet beszélték. Amúgy persze nagyon is jól ismert, hogy nem ugyanazt a nyelvet beszélték. De e téren a hivatásosok – történészek, nyelvészek – is túlzásokba estek, főleg ami a román nyelvben állítólag megőrződött dák szavakat illeti: viezure (borz – a szerk.), mînz (csikó – a szerk.) és hasonlók. Ez csak feltételezés, mert ezek általában olyan szavak, melyek albán szavakra hasonlítanak. És aztán megvakarták a jobb kezükkel a bal fülüket és kijelentették, hogy az albánok, akik valójában az illírek leszármazottai, tehát még csak nem is a trákoké, de rendben, trák-illíreknek mondták őket, vagyis csináltak egy ilyen keveréket és akkor íme, mivel ezek a szavak hasonlóak, ebből az következik, hogy dák szavak,

mert a dákok többek között nyelvileg is rokonai az albánoknak (ami szintén vitatható).

Tudom, hogy valójában Boirebisztaszról (Burebista) is nagyon keveset lehet tudni, de egyesek egész mesét költenek róla.

Boirebisztasz – persze – létezett, de ez a részletes kép, amit felépítettek róla, a Ceauşescu-korszak kitalációja. Boirebisztaszt korábban néhány sorban elintézték. Ha megnézik Giurescu 30-as években írt Istoria românilor-ját (A románok történelme – a szerk.), esetleg Iorga vagy Xenopol könyveit, akkor látható, hogy nem lehetett túl sokat tudni róla, és ma sem tudunk többet, de a képzelőerő megfeszítésével pótolták ki a források hiányát. Konkrétan nagyon-nagyon keveset lehet tudni.

Tudomása szerint még mindig tanítanak észbontó dolgokat manapság az iskolákban?

Nem, már nem tudom. Egy időben tudtam, de most már nem nagyon tudom. Ám azt hiszem, hogy az iskolákban nemcsak a történelem oktatását kellene megreformálni, hanem általában véve az oktatást. Újra kellene gondolni, mert már teljesen más korszakba léptünk, mint amilyenek a hozzánk közelebbi vagy távolabbi időszakok voltak. A történelem felgyorsult és továbbra is gyorsul. Végül egy új civilizációs rendszer, egy új bolygó, mondhatjuk úgy is, hogy egy új emberiség fog kikristályosodni.

Az oktatás már nem lehet olyan, mint száz évvel ezelőtt, hogy a történelemről ne is beszéljünk…

Jelenleg is érzékel politikusok részéről próbálkozásokat a történelem felhasználására és manipulálására?

Mindig is zajlott a történelmen keresztüli manipulálás, ez a legkézenfekvőbb eszköz. Ha így írta a történelem, ha így döntött a történelem, akkor – nem igaz? – itt van az igazság. És ha valaki maga mellett tudhatja az igazságot, akkor ez azt jelenti, hogy a jelenben és a jövőre vonatkozó terveiben is igaza van. És nem olyan bonyolult dolog a magunk oldalára állítani a történelmet. Fogjuk, és az igényeinkhez igazítjuk. Valójában a kisbetűs történelmek egyikéről van szó. Tehát,

mindenki megalkothatja a maga történelmét és manipulálhat vele,

ahogy csak tetszik. Ismétlem, nem ítélem el elvből a történelmi mitológiát (és még ha el is ítélném, nem érne semmit, mert az létezik és létezni fog), mert az ember hajlamosabb magasabbra emelkedni, olyasmit keresni, ami túlmutat a mindennapi prózai életen, ami értelmet ad bizonyos dolgoknak. Fogalmam sincs, hogy a történelemnek van-e értelme, vagy nincs. Kerülget a gondolat, hogy nincs, de talán mégis van. Mindenesetre nem azok az értelmei, amelyeket mi kitalálunk számára. Tehát nem ellenzem ezeket a mitológiákat, de szomorú azt tapasztalni, hogy az emberek, de még egyes, magukat hivatásosnak tartó történészek elméjébe is elég mélyen behatoló történelmi mitológia voltaképpen az, amit a ceauşiszta nacionalizmus idejében dolgoztak ki. És ezzel még egyes úgynevezett hivatásos történészeknél is találkozunk. Ezek a dolgok a Roller idejében végrehajtott ellenkező előjelű torzítások nyomán alakultak ki. Amint kikerülünk egy ilyen korszakból, amikor gúnyt űztek az egész múltból és kulturális hagyományból és 180 fokos fordulatot hajtunk végre egy nacionalista, de ugyanolyan túlzó politika felé, akkor az emberek azt felkarolják. Főleg, hogy kellemes dolgokról van szó, annak ellenére, hogy egyáltalán nem, vagy csak nagyon kis részben igazak. Ha azt mondjuk, hogy

mi, románok vagyunk a legrégebbi, legbátrabb, leginkább rendkívüli nép,

akkor ezt kellemes hallani. Ha már hazudunk, akkor inkább így hazudunk és nem fordítva, lebecsülve az egész kultúrát és történelmet. Igen, ezek a mesék megfogantak és nagyon nehéz kimászni ebből. Például Bălcescunál is, a két világháború közötti időszakban is találkozunk ezzel az egységmítosszal, de nem abban az abszolút, abszurdumig fokozott módon, ahogy azt a nacionalizmus bevéste Ceauşescu idejében. Egy adott pillanatban, a 80-as években még a történelmi tartományok nevének a használatát is betiltották. A csúcspontot akkor érték el, amikor az meteorológusoknak már tilos volt a történelmi tartományok szerint megadniuk az előrejelzéseiket. Már nem azt mondták, hogy Moldvában esik, vagy havazik, hanem az ország északkeleti részén. Amikor az ország történelmi intézményeiben fontos tisztséget betöltő történész (Ioan-Aurel Popról, a BBTE rektoráról van szó – a szerk.) a középkori román nemzetről beszél, aberrációt követ el. A nemzet mégiscsak egy modern kori jelenség. Amikor azt állítja, hogy

a középkorban már létezett román nemzet, csak széttöredezett volt és nem ébredt öntudatra, ez aberráció,

mert egy nemzetnek éppen ez a két jellemvonása (és azt hiszem, harmadik nincs is), nevezetesen, hogy nem széttöredezett és tudatában van önmagának. Miért jó erőltetni egy ilyen kifejezést? Sokaknak megragadt a fejében, hogy még Románia területi egysége is egy ilyenfajta történelmi elképzeléstől függ. Vagyis, ha mi, történészekként azt állítjuk, hogy ez a terület mindig is oszthatatlan egység volt, akkor ez azt jelenti, hogy Románia mai egységét erősítjük és nem hagyjuk, hogy az ellenségek leigázzanak minket, darabokra szakítsák az országunkat. Márpedig ez iszonyatos illúzió. Románia egysége nem a múlttól függ, hanem a jelentől. Ma azért vagyunk egy nemzet, mert egy nemzet akarunk lenni. Románia a mi hazánk, a maiak hazája, nem a dákoké vagy a középkori vajdáké. Ha a románok egy adott pillanatban nem akarnak többé egy nemzet lenni, akkor nem lesznek azok, bármit is mondunk mi a középkori román nemzetről, vagy az egyesített dák térségről.

A történelem iskolai tanításához visszatérve, általában véve úgy gondolom, hogy inkább

a történelem értelmezésének módjára kellene a hangsúlyt helyezni

és nemcsak a történelmi adatok és tények bemagolására. Persze, az adatok is fontosak, tudnunk kell őket, el kell tudnnunk helyezni időben a fontosabb eseményeket, de amúgy a Történelmet nem a memória, hanem az intelligencia fejlesztésére kellene használni. Ezalatt nyitott értelmezést értek, amilyen valójában a Történelem és nem azt, hogy készre gyártott, készre magyarázott történelmet adjunk a diáknak. Nos, ez egyike a már említett kisbetűs történelmeknek, melyet teljesen másképp is meg lehetne csinálni és be lehetne mutatni. És azt hiszem, a diák képes megérteni a dolgokat, ha elmagyarázzuk neki, miről van szó. Például megtanítjuk neki III. (Nagy) István történelmét, a csatákat és így tovább, de talán egy teljesen szabad vita is érdekes lehet, ilyenfajta kérdésekről: „Jól tette III. (Nagy) István, hogy megküzdött a törökökkel, vagy sem?” Én nem tudom, hogy jól tette-e, vagy sem. Mindkét válasz helyes lehet. De elgondolkodhatunk azon, hogy vajon nem vezette végül Moldvát kevésbé fényes helyzetbe, mint ahogy azt átvette? Mert elvesztette Besszarábia déli részét. A törökök elfoglalták Chiliát és Cetatea Albă-t. Egy ideig sikeres volt, de végül veszített. Ha az egész folyamatot összességében nézzük, akkor elveszítette. És nem is nyerhette meg az óriási Oszmán Birodalommal szemben. Vagy az első világháborúban jó döntés volt a Brătianu-kormány részéről, hogy az Antant oldalán lépett be a háborúba, vagy sem? Én egy egész könyvet írtam erről a témáról: a Germanofilii-t (Németbarátok – a szerk.). Amikor belekezdtem a kutatásba, nagyjából tudtam, hogy álltak a dolgok, de sokkal több mindent találtam aztán, mint képzeltem.

Nagyon sokan, természetesen politikusok is, mint Maiorescu, Marghiloman, Carp, de a csúcsértelmiségiek közül is nagyon sokan támogatták ezt a megoldást.

Slavici?

Slavici szélsőséges eset, ha mondhatom így, mert ő Nagy-Románia létrejötte után is ezt támogatta. Élete végéig azt állította, hogy nem kellett volna végrehajtani ezt az egyesülést, mert

Erdély többetnikumú terület és Romániának nincs tehetsége ilyen vegyes népességű területek irányítására

és így tovább. Arghezi is ellenezte és sokan mások, akik nem feltétlenül németbarátok, mint inkább oroszfóbiások voltak. Az Antanttal (ez Nagy-Britanniát, Franciaországot és Oroszországot jelentette) szövetkezők hinni akarták, hogy a nyugati szövetségesek, vagyis Franciaország és Nagy-Britannia képesek lesznek megfékezni Oroszország területi étvágyát. Egyesek ezt naivitásnak gondolták.

Az volt a nagy szerencse, hogy az első világháború két külön szakaszban ért véget. Előbb Németország kiütötte a harcból Oroszországot, szétesett az Orosz Birodalom és Besszarábia visszakerült Romániához, majd Németországot szintén legyőzték a nyugati szövetségesek, szétesett Ausztria–Magyarország, Erdély pedig szintén Romániához került. Eredetileg választani kellett: az egyik oldalra állunk Erdélyért és Bukovináért, vagy a másikra Besszarábiáért? A németbarátok pedig azt állították, hogy jobb, ha egyelőre

hagyjuk Erdélyt, mert végül úgyis Romániához kerül, az ottani románok nem fognak eltűnni,

de ügyeljünk Besszarábiára, mert ott rendkívül rosszul állnak a dolgok. Valóban, az eloroszosítás ott masszív előrelépéseket ért el (és ez ma is látható), miközben a magyarok Erdélyben nem nagyon jártak sikerrel a románok elnemzetlenítésében, nem nagyon sikerült nekik. Nem állítom azt, hogy az egyik oldalnak igaza volt, a másiknak meg nem, de különböztek az álláspontok. És nem is nagyon tudhatták, hogy mi lesz a történelem ítélete. Bármelyik lehetett volna. Németország csak egy lépésre volt a háború megnyerésétől. Valójában a keleti front felszámolásával félig meg is nyerte. Végül azonban ez egy történelem által igazolt döntés volt. Arról nem is beszélve, hogy végig semlegesek is maradhattunk volna, egyik oldalon sem lépve be a háborúba.

Az első két évben így is tettünk.

Igen és nem is a legjobb pillanatban léptünk be, persze, sohasem lett volna megfelelő pillanat. Az első világháború iszonyatos vérfürdő volt és tudni kell, hogy a lakosságszámához viszonyítva azt hiszem, Románia szenvedte el a legtöbb veszteségét, meghaladva Németországét vagy Franciaországét.

Így aztán erről vitát lehetne indítani: miként kellett volna Romániának eljárnia 1914-ben? Vagyis

ne álljunk elő mindig ugyanazzal a történelmi narratívával, mint egyedüli értelmezéssel,

hanem meg kell értenünk, hogy mielőtt egy bizonyos irányba továbblépne, a Történelem teljesen nyitott, akármelyik utat választhatja. Végső soron úgy van, ahogy Carp mondta a háború végén, Romániának akkora szerencséje volt, hogy politikusokra már nem is volt szüksége.

Ön szerint, ha többen ismernék a Történelmet és az ilyenfajta döntésekkel kapcsolatos dolgokat, akkor ez segítene nekik a mostani döntéseikben?

Szkeptikus vagyok e téren. Közismer a mondás, hogy a Történelem ismétli önmagát, de véleményem szerint a Történelem nem ismétli önmagát. Vannak hasonló elemek, de egy folyamatosan változó kontextusban. Ez hasonló ahhoz, mint amikor külhoni és hazai történészek úgy két évvel ezelőtt analógiát láttak az iszlamisták Európába vándorlása és a barbár népek inváziója között, amely a Római Birodalom bukásához vezetett (látom, hogy némileg lecsillapodtak). Persze, első látásra sok hasonlóság lehet, de egy dolog a mai, szupertechnologizált világ és más volt a Római Birodalom világa. Azt hiszem, hiba lenne a múlthoz fordulni. Nem III. (Nagy) Istvántól fogjuk megkérdezni, miként kellene a mai Romániát irányítani. De még I. Károlytól sem. Az idők változnak és nincsenek kész, kézügyünkben lévő megoldások. Meggyőződésem szerint nem tudjuk elképzelni, milyen lesz valójában a jövő.

A dolgok olyan sok irányban haladhatnak, hogy nem tudhatjuk, ezek közül melyiket választja a Történelem.

Olyan sok tényező és olyan sok ok szól bele ebbe a történelmi folyamatba, hogy nem tarthatjuk őket ellenőrzés alatt. Tehát nem tudjuk, mi lesz, és ezért nem hiszem, hogy a Történelem túl nagy segítségre lehet a döntések meghozatalában. De valamennyire mégis, azt hiszem, ha megfelelően, elmejátékként használjuk. Ám, sajnos, a Történelem sokak számára nem ezt jelenti, hanem csak egy rakás adatot, melyeket úgy kell megtanulnunk, ahogy megadják nekünk. A Történelem nagyon nagy mértékben hozzájárulhat az emberiség helyzetének alakulásával kapcsolatos gondolkodás fejlesztéséhez, és általában véve ez is kellene legyen az iskola szerepe. Ezek nagyon fontos dolgok, de ezeket egy intelligens vita és nem tettek egyszerű memorizálásának szolgálatába kell állítani.

szerző: Andrei Manolescu - foter.ro


Kapcsolódó cikkek | Hírek




porno ankara tercume
Samsun Escort istanbul escort lida lida hacklink webmaster forumu