Magyarfóbia

Miért van az, hogy számos nemzetközi egyezmény, európai emberi jogi dokumentum tesz említést kisebbségi alapelvekről,


2019. Április 11. csütörtök, 11:55 perc   

Miért van az, hogy számos nemzetközi egyezmény, európai emberi jogi dokumentum tesz említést kisebbségi alapelvekről,

de valahogy ebbe a kategóriába sosem férnek bele a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi vagy vajdasági magyarok?

2019. március 26-án az Európai Parlament nagy többséggel elfogadta „az afrikai származású emberek alapvető jogairól” szóló állásfoglalást. A dokumentum arra ösztönzi és sürgeti a tagállamokat és az EU-t, hogy mutassanak nagyobb megértést és toleranciát az „afroeurópaiak” iránt – bárkik legyenek is ők –, valamint hogy küzdjenek és tegyenek az úgynevezett „afrofóbia” ellen – bármi legyen is az. Sőt, a dokumentum azt is követeli, hogy „biztosítsanak biztonságos és legális lehetőségeket az unióba belépni kívánó migránsok, menekültek és menedékkérők számára”. Tehát a dokumentum nyílt hitvallás amellett, hogy az EP már nemcsak a világ minden tájáról Európába menekülőknek adna kosztot és kvártélyt, de a gazdasági bevándorlóknak is.

A probléma viszont nem csupán ez. Hanem az is, hogy az „egyenlő bánásmód”, a „sokszínűség” és a „befogadás” jegyében a liberális brüsszeli eurokraták már megint kreálnak mesterségesen egy „védendő” kisebbséget, melyet érzékenyítő madárnyelvük újabb leleményével írnak le, és követelnek számára „politikai részvételt elősegítő kezdeményezéseket” – miközben egy valóban létező és valóban kiszolgáltatott kisebbség, a határon túli őshonos magyarok védelmére a mai napig nem létezik kikényszeríthető jogi keretrendszer, se nemzetközi, se uniós szinten. Van persze egy általános emberi jogi joganyag, mely felölel olyan generálklauzulákat, mint a diszkriminációellenesség vagy a faji, nyelvi, etnikai stb. megkülönböztetés tilalma, és a nemzeti kisebbségek érdekében is fogadtak el számos úgynevezett „puha jogi” (soft law) dokumentumot, de a „magyarkérdés” még az érzékenyítés iránt olyannyira érzékeny Brüsszel számára is túl érzékeny ahhoz, hogy ezeket a határainkon túl élő magyarságra is alkalmazzák. Hiá­ba mondják azt, hogy egyéni szinten garantáltak az alapvető emberi jogok EU-szerte, így mondjuk Erdélyben vagy a Felvidéken, ha teljesen nyilvánvaló, hogy ezt úgy értik, hogy egy magyar ajkú román állampolgárnak szülőföldjén ahhoz van feltétlen joga, hogy az államnyelvet használja, vagy hogy egy dunaszerdahelyi focimeccsen a szlovák zászlót lehet lengetni, de a magyar egyént mint a helyi magyar közösség tagját már nem illetik meg a kollektív identitásából fakadó jogok, így autonómia se (és akkor Kárpátaljáról vagy a Vajdaságról nem beszéltünk).

Mindannyiunkban felmerül a kérdés: miért is van ez? Miért érzékeljük nap mint nap azt a kettős mércét a nyugati közvéleményben, jogpolitikában, hogy minden létező és nem létező kisebbség sorsa és helyzete fontosabb, mint a mi határon túli nemzettársainké? Miért érezzük úgy, hogy a „népek Krisztusa, Magyarország” Márai-féle hangulata igaz, hogy a mi gondjainkat senki nem érti meg, pusztán csak azt „kérdik, hogy ez mivégre kellett./Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?/Mért nem várta csendben a végét?”

Egyfelől valóban ott van a (gúny)határainkon túlra szakadt magyarság kivételes, speciális helyzete. No nem egyszerűen csak annak különlegessége, hogy ők most ott vannak, hanem ahogyan oda kerültek. Az I. világháborút lezáró „békerendszer” ugyanis nem volt igazságos, azt azzal a szándékolt céllal alakították ki, hogy a térség instabilitását, megosztottságát garantálja – és nagyjából azok alakították ezt így, akiket ma az unió „magországaiként” ismerünk. Számukra pedig valóban kényes és kellemetlen volna annak beismerése, hogy a jelenlegi helyzet létrejöttének történelmi felelőssége az övék: hiszen nyilván ennek a kérdésnek a megnyitása elkerülhetetlenné válna, ha valóban volna szándék kifejezetten a határon túli magyarokat segítő és ki is kényszeríthető jogi keretrendszer megalkotására. Másfelől ott van a liberális progresszió vakvágányra futott felszabadításfetisiz­musa, ahol a felszabadítók az emberiséget nagyon szeretik – hiszen nap mint nap emlegetik és hivatkoznak rá –, de az egyes embert már kevésbé, pláne, ha utóbbi valamilyen hagyományos (esetleg nemzeti) identitás alapján határozza meg önmagát, és nem mondjuk transzgender muszlim afro­európaiként.

A túlérzékenyített európai elit tehát minden létező történelmi kor és esemény – keresztes háborúk, felfedezések, hódítások, gyarmatosítás és annak nyomán folyó térítések – kapcsán bűnbánó sámántáncot jár, ha azt kell alátámasztani, hogy a nyugati civilizáció lelkét milyen ólomnehéz terhek nyomják – de az 1919–20-as Párizs környéki „békeszerződések” nem tartoznak ide. Persze, hogy nem, hiszen az I. világháború „sikeres” lezárása is egy fejezetét képezi annak a legendáriumnak, mely szerint az új, modern korban Európa „felvilágosult” része mindig a jó oldalon állt, és pontosan ez, a lassan egy évszázada tartó jóemberkedése ad megingathatatlan erkölcsi fölényt, ha mások orra alá kell dörgölni valami „erkölcstelenséget” (például ahogy a hágai legfelsőbb bíróság elnöke fogalmazott nemrég: „Hollandiának már a génjeiben van a jogállam, Magyarországnak viszont nem.”). És ebbe a világértelmezésbe nyugodtan beleilleszthető a „régi korok” megtagadása, a modernség előtti „bűnös, barbár múlt” szemétdombra hajítása – hiszen azok „nem is mi voltunk”. Ebből következik, hogy a „gyarmatosítás történelmi elnyomó struktúráiból” fakadó, az „afroeurópaiakkal” szemben táplált „afrofóbia” ellen kötelessége fellépni az uniós közösségnek – hiszen e múltat már kellőképpen eltávolítottuk magunktól, hogy megtagadhassuk –, míg az 1920-as békediktátum következtében a trianoni határokon túlra szakadt magyarság tragédiája nagyon is szerves része annak a politikai konstellációnak, melyből a felvilágosult Európa mai „igazsága” fakad.

És ez a magyarázat nemcsak arra, hogy miért nincs a határon túli magyarság védelmében élesíthető jogi eljárásrend, de arra is, miért nem alkalmazzák esetükben az általános szabályokat, a sokat emlegetett „nemzetközi standardokat” vagy „uniós értékeket”. Miért van az, hogy számos nemzetközi egyezmény, európai emberi jogi dokumentum tesz említést kisebbségi alapelvekről, de valahogy ebbe a kategóriába sosem férnek bele a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi vagy vajdasági magyarok? A nyugatiak szemében a bevándorlók, a szexuálisan deviánsak vagy a posztkolonialista lelkiismeret-furdalást kezelendő bevezetett kollektív pszichológiai tréningek során megtalált „gyarmati csoportok” beletartoznak a nagybetűs „Kisebbségek” csoportjába, és ha nincs is mindenki megóvására specializált eljárásrend szabva, az általános emberi jogi klauzulák mindig felhozhatóak védelmükben. Például nem kell nevesíteni a hitüket gyakorolni óhajtó „euro­musz­li­mok” (ezt a kifejezést most találtam ki, de gondolom, jobb körökben már használják) számára jogokat, hiszen hitük kifejezésének szabadsága következik a vallásszabadság általános elvéből – miközben egy felvidéki magyar nem lóbálhat magyar zászlót csak úgy sporteseményen, mert az alkalmas a köznyugalom megzavarására, ahogy Erdélyben se lehet csak úgy „önkényesen magyarkodni” március 15-én.

Úgy állunk tehát, hogy miközben progresszív felebarátaink azt gondolják, korunknál toleránsabb, inkluzívabb, kisebbségbarátabb kort Európa még nem élt meg széles történelme során, és az emberi jogi fundamentalizmus talaján mindenki iránt érzékenyítenek, egymás gondjainak megértését és megélését hirdetik, hogy ne bántsunk, ne zaklassunk, ne szóljunk meg senkit se ilyen vagy olyan mássága miatt – nos, mindeközben az EU-jogban nem létezik olyan definiált kategória, hogy „őshonos nemzeti kisebbség”. Talán inkább ezzel kellene foglalkozni, aztán ráérünk kitalálni, mit is jelent „afrofóbnak” lenni.

szerző: Szánthó Miklós – demokrata.hu


Hírdetés