Nagy Lóránt: A szürke ember (Második rész)

Az eddigiekben a büdösödő hal fejét ecseteltük. A továbbiakban arról lesz szó, hogy mitől rothad a farka. ... mert összetartoznak!


2019. Április 21. vasárnap, 14:48 perc   

Az eddigiekben a büdösödő hal fejét ecseteltük. A továbbiakban arról lesz szó, hogy mitől rothad a farka. ... mert összetartoznak!

Verebeș Daniel (született Verebes Dániel) sáppadt volt, borostás és gondozatlan. Arca beeset és szeme fehérjére vörös pókhálót szőtt a napok óta tartó álmatlanság. Remegő térdekkel állt fel a csikorgó hokedlire és nyakába illesztette a gázcsőről lelógó kötél hurkát. 
1990 január tízedike volt.

Szerda. Az új, demokratikusnak keresztelt világ gyökerei kezdtek megkapaszkodni a hétköznapokba. A kisváros intézményei, a gyárak, az üzletek megelégelték a rendszerváltás okozta kényszerszünetet és az ember életösztönétől indíttatva lassan, de biztosan újból belendültek. A forradalom - Verebeș annak hitte - győzött, a struktúra, amely óvta és tenyeréből etette, összeomlott. Szövetségesei kegyvesztettek lettek és ellenségei erőre kaptak. Félt, hogy akiket besúgott, akiket feljelentett, mint pártaktivista, most egyenlíteni fogják a számlát. Félt, mert nem tudta, hogy a szekusok is a helyükön fognak maradni és nem lesz érdekük a kolaboránsaik névsorát nyilvánosságra hozni.

Napok óta pánikban élt, nem mert a házból kimozdulni és a jövőtől való félelmében összeroppant. Tudta, hogy elveszett. Nem lesz még egy olyan társadalom, amelyik nagyurat csinál egy emberből, aki keserves nehézségek által bukdácsolta végig a kötelező tíz osztályt, majd a szakiskolát. Soha nem tudott megfelelni a kérelmeknek. Csak a háromhónapos gyorstalpaló pártiskola tett kivételt ez alól. Ezt jelessel végezte. Párthűséget, az elnyomás és a megtorlás elméletét, valamint a manipuláció eszközeit verték itt bele. A Securitate-val történő szoros együttműködést. A felfele irányuló alázatot és a lefele történő aljas, kegyetlen leszámolást a rendszer opponenseivel. Ehhez született tehetsége volt.

Úgy gondolta, hogy ezzel az átkozott forradalommal, majd kiegyenesedik a világ és a magafajta gerinctelen, csörtető megalkuvókat beseprik a történelem lábtörlője alá. Iszonyodott a gondolattól, hogy megfosztják a nyakkendőjétől, újra olajfoltos munkaruhába kényszerítik - ha meg nem lincselik - és visszakergetik az esztergagép mögé. Ahonnan indult, mielőtt kiszúrta magának a pártapparátus. Harmincéves volt, nős, három gyerekkel és tizenkét éve szolgálta fanatikus hűséggel a Kommunista Pártot.

Gonosz volt ostoba és gyalázatos. Nagy becsülete volt az ilyennek. Fokozatosan tornászta fel magát a ranglétrán és a diktatúra bukásának pillanatában a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) megyei elnöke volt. Pénze volt, hatalma, karrierje, külön irodája, titkárnője és mindez pár nap alatt beleveszett a semmibe. Most itt állt hurokkal a nyakában, összetörten, üres tekintettel és végtelen önsajnálattal a szívében. A sajnálatnak ezt az egyetlen válfaját ismerte. - Ha Párt nincs semmi nincs ! - gondolta magában. Futólag a gyerekei is eszébe jutottak. - Valahogy felnőnek ! Én már nem segíthetek ! - aztán lévén, hogy utolsónak szánta, mély levegőt vett. Imát mormolni, keresztet vetni eszébe sem jutott. Meggyöződőses ateista volt. Semmiben nem hitt, csak a Pártban.

Épp ki akarta rúgni a hokedlit maga alól, amikor az előszobában megcsendült a telefon. Megdermedt, de nem mozdult, csak hallgatta a készülék visszhangzó csörrenéseit. Számolni kezdte hányat csöng. Nem akarta fölvenni. Minek ? Nincs már neki, amit mondjanak. Aztán valami furcsa reménnyel kavarodó kíváncsiság uralkodott el rajta. Számolta a sorozatot. A nyolcadiknál megfogta a hurkot és kibújt belőle. Leszállt a székről, kiment az előszobába és remegő kezével felvette a kagylót.

- Szervusz Danikám ! - hallatszott a vonal túlsó végéről. A megyei első titkár volt. Megismerte a hangját.
- Szervusz ! - köszöntötte közömbösen. Ő is csak egy vesztes ! Mit akarhat ? Töprengett Verebeș.
- Na kipihented magad ? Elég hosszú szabadságunk volt. ... de új idők, új feladatok előtt állunk.
- ... - Verebeș csak hallgatott, mert nem tudta mire vélni az első titkár hívását. Milyen feladatok ? Meghibbant ? Mit akar ez az ember ?
- Ott vagy ? Hallassz engem ?
- Igen. - felelt egykedvűen. A másik megérezte rajta a közömbösséget.
- Fel a fejjel kenyeres ! Jó hírem van. Az este hívtak a fejesek Bukarestből. Egy magyar pártot alapítanak és emberekre van szükségük. Engem bíztak meg a toborozással és én többek között, rád is gondoltam. Tapasztalt emberekre van szükség. - Verebeș döbbenten, hitetlenül hallgatta.

- De hát mi kommunisták vagyunk, ... voltunk, mit akarnak kezdeni velünk ? 
- Jaj drága barátom, hogy te mekkora ökör vagy ! A jó káder nem olyan mint a bolondgomba ! ... hogy esik az eső és csak úgy bújik ki a föld alól. Annak mindig becsülete lesz. Az emberek hamar felejtenek. Csak a jelszavakat kell megváltoztatni, más zászlót kell lengetni és megy minden a régiben. Eddig elvtársak voltunk és kommunisták, most urak leszünk és demokraták ! Ezidáig káromoltuk az Istent, holnaptól dícsérjük ! Mi ebben a nehéz ? Na de hagylak, mert cseng az interurbán, szerintem Bukarestből hívnak. Holnap reggel nyolcra gyere be az irodámba ide a megyeházára és a többit megbeszéljük. Na hagylak ! - azzal letette.

Verebeșnek zsongani kezdett a feje és hullámokban vettek erőt rajta a különféle érzések. Hol az öröm, hol a szkepticizmus, hol egy reményt követő letargiahullám kavarta az indulatot feldúlt lelkében. Aztán fokozatosan elhagyták a negatív érzések és szíve megtelt reménnyel. Belenézett a fürdőszoba tükörbe és elégedetlenül tapogatta meg borostás arcát. Megborotválkozott. Mire befejezte már teljesen elillant belőle az önveszelytési szándék. Arca kisimult, gondolataiba mélyedve bámulta magát a tükörben. Egyszer csak meghallotta a kulcs hangját a bejárati ajtó zárjában. - Úristen a kötél ! - szaladt végig az agyán. - A gyerekek jöttek , vagy az asszony ? Mit fognak gondolni ? - és meglódult a konyha irányába, de már elkésett. Az asszony ott állt az ajtóban és sáppadtan, a meglepetéstől szájához emelt kézzel bámulta a morbid koreográfiát. Majd megfordult és ránézett. A téboly jeleit kutatta a férfi szemében. De az nyugodt volt, csak a tettenérés zavara ült ki az ábrázatára.

- Dani ! ... Megőrültél ? Csak nem ment ... - hebegett az asszony. Verebeș szótlanul tolta félre az útból, elvette a konyhakést, felállt a székre és tőből levágta a kötelet.
- Nincs semmi ! Na ! ... Nem láttál semmit. Nyugodj meg, s köztünk maradjon ! - az asszonyt nem elégítette ki a kurtafurcsa magyarázat, de nem tudta tovább boncolni a témát, mert hazaérkezett a nagyobbik lány az iskolából. Értelmes nő volt. Ismerte a férjét és tudta, hogy soha nem fog erről beszélni. Napokig ott motoszkált benne a kérdés, aztán mindent megértett. Többet soha nem hozta fel a témát.

Verebeș másnap kosztümbe öltözött, nyakkendőt tett és pontban nyolc órakor ott állt a volt elsőtitkár irodája előtt. A titkárnő azonnal betessékelte. Szemmel végigpásztázta a jól ismert helyiséget, de valami furcsaságot vélt felfedezni. Pillanatnyilag nem jött rá, hogy mi az. Aztán tekintete megakadt az első titkár asztalán levő zászlócskán. A magyar zászló volt. Azonnal a diktátor arcképére siklott a tekintete, azaz csak a helyére, mert már azt is levették. Csak egy sötétebb téglalap alakú folt jelezte, hogy volt ott valami. Kezet fogtak, a titkár hellyel kínálta. A zakója balján, a szív fölött egy apró jelvény ékeskedett. Egy havasi gyopárt ábrázolt.
- Isten hozott Verebeș úr ! - majd barátságosabb hangnemre váltott. - Danikám ! Mától a Magyar Demokraták Pártjának tagja vagy. - azzal újból kezet nyújtott és egy övééhez hasonló jelvényt tűzött a Verebeș mellére. Majd kávét hozatott és hosszasan elbeszélgettek.

Verebeș egy élesen kirajzolódott jövőképpel hagyta el a megyeházát. Munkahelyhez jutott, zsebében újból pártkönyv lapult és megbízták az első feladatok elvégzésére. Sorsát megoldódni látta és azonnal tervezgetni kezdte a teendőit. Még aznap elment a lakóssági nyilvántartóba és Verebeș Daniel-ről Verebes Dánielre változtatta a nevét. Utána felkereste a plébániát - ahova életében nem járt - és elmesélte a papnak, hogy egy éjszakai látomást követően megtért Istenhez és egy teljes esztendőre ki szeretné fizetni a kepét. Annak ellenére, hogy továbbra sem hitt, attól a naptól kezdeve minden vasárnap eljárt a misére. 
Egyelőre nem kapott semmilyen pártfunkciót, hogy nehogy a népnek szemet szúrjon. Irodai munkát végzett, országos viszonylatban csinos fizetése volt és mint szakreferens szerepelt a hivatalos nyilvántartásban. Hogy milyen szakban, azt még ő sem tudta.

Hamar belerázódott a munkába. Egykettőre rájött, hogy ha kommunistáknak, ha demokratáknak dolgozik, ugyanazok a célkitűzések és a feladatok. Hazudni, csalni, lopni, manipulálni, valamint titkot tartani kell akár a múlt rendszerben. És ehhez ő kiválóan értett. Palkátokat ragasztott, röplapokat osztogatott, aláírásokat gyűjtött, tagtoborozással foglalkozott és meggyőző munkát végzett. Mivel ismerték a városban, falvakra küldték és nem az aktív lakossággal, hanem az idősekkel való kapcsolatfelvétellel bízták meg. Öregotthonokban, nyugdíjassegélyező pénztáraknál házalt, beteg, szellemi és testi fogyatékosok, szenilis, beszámíthatatlan emberek szimpátiáját, ezáltal a szavazatukat megnyerni.

A Párt szépen gyarapodott és már a legelső parlamenti választásokon simán elérte az 5%-os küszöböt, ami által képviselőket és szenátorokat küldhetett a román parlamentbe. Nem, csak elérte, hanem a majdnem 9%-ával komoly politikai erőt képviselt. Akkoriban még csalniuk sem kellett, mert a nép ösztönösen pecsételt a magyar nevek láttán. Azonnal szövetségre léptek és parlamenti többséget alkottak a román Nagyfőnök pártjával. A szövetség fejében az új román kormány magyar nemzetiségű minisztereket és államtitkárokat nevezett ki. Innentől már senki nem állhatott útjukban. Ők lettek az állam. L’État, c’est moi ! - ahogy azt a Lajosok valamelyike mondta. Talán a XIV. Csak amíg ott egy király létezett, addig itt minden régióra jutott egy tucat.

A románokkal vállvetve törvényesítették a korrupciót aztán az állam vagyonát szisztematikusan a saját kezükre játszodták. Posta, flotta, légitársaság, vasút, bányák, erdők, gyárak, minden, de minden a hatalom embereinek a kezébe került. Bagó áron, óriási veszteséget okozva a román államnak. Egy két év alatt felbukkantak a semmiből az első milliárdosok. Természetesen ezek vagy politikusok voltak, vagy hozzájuk közelálló rokonok. Az intézmények élére is pártközeli emberek kerültek. Dúlt a nepotizmus. Közben az országot infláció és munkanélküliség sújtotta. Alacsonyak voltak a bérek, a nyugdíjak, hatalmas a kivándorlási ráta. Óriási adókra kötelezték a vállalkozókat és nap mint nap újabb adókat vezettek be. Az egészségügy a tanügy padlón volt. Orvosok, ápolók, tanárok ezrei emigráltak.

Megcsappant a születések száma és egyre szélesebb rétegeket érintett a szegénység. Fejletelen volt az infrastruktúra, a pályázati pénzeket ellopkodták. Európai viszonylatban minden negatív rekordot megdöntött az ország. Egekig ugrott az államadósság. Még az ükunokáinknak is jut majd belőle. Egyetlen területen volt kimagasló a fejlődés. Éspedig a speciális, bérek, nyugdíjak és juttatások terén. A karhatalmat fenntartó és védelmező apparátus élvezte ezeket a kiváltságokat. A katonák, zsandárok, szekusok, az igazságszolgáltatók, honatyák és a magas állami beosztottak. Néhány ezer ember évi bérét, hónapokig termelte a sokmillió. 

Ez alól persze Székelyföld és a többi magyarlakta terület sem képezett kivételt. Sőt ez a régió még országszinten is sereghajtó volt a statisztikákban. A magyar vezetők még a románokat is felülmúlták fösvénységben és gátlástalanságban. Sokkal ravaszabbak voltak román kollégáiknál. Síkosak akár a kígyók. Egyetlen szempontjuk a pénz volt. Sorsokat tettek tönkre, családokat züllesztettek szét. Közvetett módon emberi hullákon keresztül csörtettek a saját érdekeik érvényesítéséért. Nem ismertek határt. Az erdeink több, mint felét kitermelték, de a nép édeskeveset látott az árából. Miután a Közgazdász környezetvédelmi miniszter lett, a Druzsbás - az első részben tettem említést róluk - és a hozzá közeliek aratták le a faüzlet babérjait. Hegyipatakjainkat erőművekkel dúlták fel, tönkretették az ökoszisztémát, kiírtották a halállományt.

Persze a közösség ebből sem látott semmit. Négycentis aszfalttal borították az útakat, tizenhat centisnek könyvelték. A fennmaradó milliókat zsebretették. Ahogy teltek az évek egyre jobban nőtt az elégedetlenség és, ami a legsúlyosabb egyre jobban fogyott az erdélyi magyarság, mert fiataljaink nyugatra menekültek a korrupció okozta kilátástalanság elöl. Egyre kevesebben láttak garanciát a Pártban, de csalással, manipulációval, pánikkeltéssel, az autonómia igérgetésével, egyházi intervencióval mindig elérték a törvényhozásba jutás küszöbét.

Időközben egy gyenge magyar ellenzék is kialakult, de ellehetetlenítették, vagy lefizették és embereiket beépítették ezekbe a pártocskákba. Kampányszünetben a látszat kedvéért bírálták őket, de, amikor választásokra került a sor félreálltak és csak a tulipán, meg a régi megszokott nevek kerültek a szavazólapokra. A magyarságnak soha nem volt más alternatívája. Ha nem akart román pártra szavazni, muszáj volt a saját tolvajait visszaküldje a parlamentbe. Közben új román pártok jutottak hatalomra, de Párt mindig hatalomközelben lavírozott. Mindig a zsírosbödön körül, mint holmi ócska kurvák. Kampányban ígértek, a mandátum alatt magas ívben tettek az fogadalmakra.

A bűnüldöző szervek is megelégelték az aggasztó méreteket öltő korrupciót és egyre több és egyre magasabb funkciót betöltő politikus ellen indítottak bűnvádi eljárást. Államtitkárok, miniszterek, sőt még miniszterelnök is került rács mögé. A magyar politikusok ellen is megindult a tisztító hadjárat. Sokat elítéltek és több ellen indítottak hosszú évekig tartó pereket. Soha egyikük sem vallotta be, hogy bűnös. Magyarellenességgel vádolták az igazságszolgáltatás szerveit és mártír szerepben probálták magukat feltüntetni a választóik előtt. - „Szekusvilág !” - hintették a port a nép szemébe. Megyei tanácselnököket, polgármestereket vádoltak milliós nagyságrendű sikkasztásokkal, de soha senki nem mondott le. Foggal, körömmel kapaszkodtak székjeikben. Ha nagy ritkán mégis elítéltek valakit, az külföldre menekítette a vagyonát és eltűnt családostól. Kevesen vonultak a börtönbe.

A vezérkar tagjait - noha velejükig korruptak voltak - soha nem tudták vád alá helyezni, mert mesterien használták mentelmi jogukat. Ráadásul törvényekkel, kormányhatározatokkal bénították az őket vád alá helyező ügyészek munkáját. 
Húsz év után a feledés Verebest is rehabilitálta. Azok, akik kommunista múltját ismerték, vagy meghaltak, vagy már nem érdekelte őket a politika. A Párt úgy döntött, hogy megjutalmazza önzetlen munkásságát és városi tanácsost csináltak belőle. Verebes rendezvényeken szónokolhatott. Iskolák évnyító és záró ünnepségein, nők napján, nyugdíjas búcsúztatókon, valamint hivatalos ünnepeken tartott díszbeszédet. Összefogásról, megmaradásról, önrendelkezésről, jogállamról, olyan dolgokról, amik a nép érzelmeire hatottak. Mikor a polgármesterek nem értek rá, vagy egyszerűen untak szónokolni, őt küldték. Nagy megtiszteltetésnek érezte. Élt is vele nagy előszeretettel. Titkárnők és tanácsadók gondosan megfogalmazott szövegeit olvasta. Mindezt persze kokárdás, székelyzászlós körítéssel. Vitézkötéses dolmányban jelent meg a nép előtt, hogy hazafinak tűnjön. De csak egy sírásó volt a sok közül. Saját nemzetének gyilkosa. 

Kerek harminc évig folyt a szemfényvesztés. Nyilvánvaló volt, hogy nem fog menni míg a világ. A 2020-as helyhatósági választásokon, már semmi nem segített. Kezdetét vette a vég. Hiába kampányoltak, hiába ígértek fűt-fát, hiába bíztatták a papok a népet a szószékről és a választás napján mindhiába hamísították az eredményeket. A magyar helységek több mint hatvan százalékában független, vagy ellenzéki polgármester nyert és a tanácsosi többséget is elveszítették. A három magyar megyéből kettőben ellenzéki tanácselnököt választottak.
Verebesnek és aszisztensének zsúfolt napja volt azon a vasárnapon. Nemes feladatot kapott. A városvégi cigánytelepre küldték ki egy hordó olcsó köményespálinkával. A zsákutca végében, egy csukott Iveco duba hátuljában rendezte be irodáját. Egy kempingasztal székkel, mellette a csapravert hordó. Az asztalon néhány szavazólap és egy mustárospohár.

Kollégája az utca másik végében, foglalta el őrhelyét. Egyszerű volt a taktika. Ha valaki gyanús érkezik, telefonon riasztja Verebest, az pedig egyszerűen becsukja az autó ajtaját. Kezdtek érkezni a bámészkodók és rövid instrukció után beindult a voksmasina. Adott a jelentkezőnek egy előre lepecsételt szavazólapot, azzal átküldte a szomszéd utcában levő szavazóegységbe. Aki betette az előkészített lapot az urnába és ingjébe rejtve kihozott egy üreset, az kapott egy mustárospohár pálinkát. Verebes átvette az üres szavazólapot, pecsétet nyomott pártja jelöltjeire és adta a következőnek. A hír eljárt és a pálinkától csakhamar feltámadt a romákban a polgári kötelesség érzete. Vastag sorokban jött a nemzetség voksolni. Estére a stáb hetvenkét szavazatot gyűjtött össze. Egy olyan kategóriát mozgosított meg, amelyik az itóka nélkül soha nem ment volna urnaközelbe.

Aznap a Párt minden tagját és szimpatizánsát hadba küldte, hogy elkerüljék a kudarcot. A választási csalás minden válfaját bevetették. Olyan ismert módszereket használtak, mint a Szuvejka, a Maradona, a Fifty-fifty, a Foto, az Ingújjas, vagy a Mozgó urna. Szovjet import valamennyi. Még a nyilvántartásból nem törölt kivándorolók, és az elhúnytak is szavaztak azon a vasárnapon. Harminc év tapasztalatát vetették be, de mindhiába. Az eredményt nem tudták megmásítani.

Nehéz idők következtek. A parlamentben még mindig a Párt jelöltjei voltak, a közigazgatásban az ellenzékiek. A kormányon levő képviselők és szenátorok pedig csak azokba a helységekbe nyomták a közpénzeket, ahol a saját jelöltjeik voltak hatalmon. Azon spekuláltak, hogy a saját helységeiket fejlesztik, a többieket pedig a csőd szélére juttatják. Bizonyítani akarva ezzel a népnek, hogy mégiscsak ők a legjobbak. Ez sem működött. Zuhanórepülésben volt a népszerűségük. Már csak a rokonok és cinkosok támogatását élvezték. A nép pedig reménytelten várta a parlamenti választásokat, hogy végső csapást mérjen a havasi gyopáros maffiára. A 2022-es parlamenti választások hozták meg az igazi áttörést. Az MDP a két ellenzéki pártot bekebelezte, vezetőiket lefizette. Képviselői mandátumot ígértek nekik, a saját listájukon, ha félreállnak és választóikat megkérik az ők támogatására. A régi, sokszor eljátszott mese. Be is jött ezúttal is. Igen ám, de néhány éve a semmiből jelent meg egy fiatal értelmiségiek által alapított pártocska, a MZF (Magyar Zöldek Fóruma). A fenyő volt az emblémájuk. Szépen gyarapodtak és megnyerték a nép rokonszenvét, mert a többi párttal ellentétben ők lefizethetetlenek voltak.

Nem köttek soha egyezséget az MDP-vel. A maguk útját járták. Nem az volt az elsődleges céljuk, hogy elérjék a parlamentbe jutás küszöbét, hanem az, hogy a háttérből még mindig az öreg kommunisták által vezetett MDP ne kerüljön be. Ugyanis egy demagóg populista diktatúrát szisztematikusan kell felszámolni. Nem elég csak lefejezni, vagy megcsonkítani, mert a gyíkok révén ismert farok-autonómia elve szerint működnek. Ha nem részletekre kitérő radikális kíméletlenséggel lépsz fel ellenük, ezeregyig talpraállnak. Ha hosszú évekbe kerül kifüstölni a társadalom minden zúgába befészkelődött korrupciót, akkor is megéri. Harminckét év szállt el hiába. Mit számít még néhány ?

Torkig voltak a liberalizmussal és konzervatív pártnak vallották magukat. A tradicionális vallási, kultúrális és intézményi örökség ápolását és védelmét hírdették. Elkötelezett természetvédők voltak. A kötelességérzet, az erkölcsi tartás fontossága mellett kardoskodtak. Először meg akarták tisztítani a terepet, mert tudták, hogy fertőzött földből, csak fertőzött növény sarjad. Elmagyarázták a pánikban tartott népnek, - akit ezidáig azzal riogatott az MDP, hogy képviselet nélkül marad - hogy az erdélyi magyarság a kisebbségi törvény értelmében, akkor is képviselve lesz, ha egyetlen magyar párt sem jut be a parlamentbe.

Őszinték, átlátszóak voltak a szavazótáborukkal szemben és kiismerhetetlenek ellenfeleik számára. Az egyenes gerinc volt az ingújjba rejtett ászuk. A két évvel korábbi helyhatósági választásokon már megnyertek néhány települést. Ördögi stratégiát eszeltek ki. Nem pártlistán indították jelöltjeiket, hanem függetlenként. Hat magyarlakta megyében egy egy szenátort és képviselőt. Összesen tizenkettőt. A nép szimpátiáját élvezve néhány nap alatt gond nélkül összegyűjtötték a szükséges aláírásokat. A közvéleménykutatók pedig háztáji 30 -35 százalékra becsülték a támogatottságukat. Ha jóslatuk beválik, akkor az elvont szavazatok hiányában az MDP nem éri el az országos 5 százalékos küszöböt és nem jut be a parlamentbe. A Párt nagyjait, akik ezidáig minden ellenzéki törekvést fölényesen megmosolyogtak, első ízben rázta ki a hideg. Tudták, ha már nem lesz szükség a többséghozó szavazataikra, a román hatalomnak nem lesz érdeke, hogy továbbra is szemet húnyjon sikkasztásaik, bűntetteik fölött és az igazságszolgáltatás martalékaivá válnak. Ezért aztán minden szálat megmozdítottak.

A legtöbbel kudarcot vallottak, ám ekkor a Editornak - aki néhány éve a pártvezetést fiatal kollégájára hárította, de a háttérből még mindig ő vezetett - mentő ötlete támadt. Lévén, hogy a román Nagyfőnök pártjának kezén volt a Közponi Választási Bizottság, megkérte, hogy találjanak valami eljárásbeli kifogást, valami csalásra utaló hibát az aláírásgyűjtések listáján, hogy az ellenzék jelöltjei ne kerülhessenek fel a szavazólapokra. A Bizottság mindent leellenőrzött, de nem talált semmi rendellenességet. Végül parancsra azzal vádolta meg a Magyar Zöldek „független” jelöltjeit, hogy aláírásgyűjtéskor fiktív személyeket is felvezettek a listára. Gondolták a kivizsgálással majd elhúzzák az időt. Hátha az megold valamit ! A nevezések határideje pedig vészesen közeledett. Az ellenzéket támogató tömegek felháborodottan vettek tudomást, az aljas obstrukcióról. 

Amíg a kulisszák mögött folyt a hidegháború, az MDP - noha még kampányszünet volt - utcára küldte szürke embereit. 2022 április 21.én csütörtökön Verebest is kivezényelték egy kampánysátorral a kisváros központjába. Kellemes tavaszi nap volt napsütéssel. Jelszavakkal ékesített sátrát a mozi előtti téren húzta fel, szemben a Jehova Királyságát hírdető hittérítőkkel. Ő autonómiát, erős Erdélyt, erős Székelyföldet hírdető szórólapokat kínált, a jehovisták örök boldogsággal kecsegtettek. Senki nem volt vevő egyikre sem. Furcsán üres volt az utca. - Hol lehetnek az emberek ? - morfondírozott Verebes. Mikor mégis arra tévedt egy járókelő, szórólapot nyújtott feléje, de kevesen vették el. A zöme felnéztett a sátor homlokzatán a havasi gyopárra és elhúzta a kezét. Utálattal néztek Verebesre. Több mint egy órája álldogált ott, de csak egy két nyugdíjas állt meg a sátra előtt. Azoknak elmotyogott néhány kelletlen frázist a magmaradásról, meg az összefogásról, de ő is érezte a szavaiban az ürességet. Valahogy elkoptak már ezek a szlogenek.

- Nem megy már a figura ! - gondolta és egykedvűen bámulta az üres szökőkútban porfürdőző galambokat. Amint ott álldogált, tömeg morajlására lett figyelmes. Dudákat sípokat, hallott. Elnézett a park irányába, ahonnan hallani vélte, de nem látott semmit. A zaj erősödött és egyszer csak egy többnyire fiatalokból álló zajos tömeg bukkant fel a Posta épülete mögül. A központi tér felöl közeledtek. Az ellenzék fenyővel díszített zászlóit lobogtatták és MDP ellenes jelszavakat skandáltak, füttyögtettek. - Le a maffiával ! Éljenek a Zöldek ! A galambok felröppentek a szökőkútból.

Verebes próbálta kivenni, hogy hol van a sor vége. De az épülettől nem látta. Eleinte ötvenre becsülte a tüntetők számát, majd százra, aztán kétszázra. Egyre közelebb kerültek, de a sor vége még mindig nem bukkant fel a posta mögül. - Mi ez ? Tüntetés ? Vagy forradalom ? Ez nem vicc ! - gondolta és térde megremegett. Ahogy közeledtek, egyre elviselhetetlenebb lett a hangzavar és a tömeg létszámát ekkor már ezerre becsülte. Az emberek csak jöttek és jöttek, de a sor végét még mindig nem látta. - Itt cselekedni kell ! Likas a csónak ! Itt már nincs mit időzni ! - lázasan kereste a menedéket. Ekkor megakadt a szeme a hittérítőkön. Álltak ott szenvtelenül, arcukon a világ legmélyebb nyugalmával. Hiszen ők tudták azt, amit Verebes nem, hogy „az igazak öröklik e földet, és mindvégig rajta lakoznak.” Ez a tömeg nem Jehova tanúi ellen lázad ! Nem fogja őket elseperni.

Verebesnek mentő ötlete támadt. Otthagyta sátrát és odaállt a hittérítők mellé. - Szabad lesz ? - kérdezte és levett egy lapot a polcukról. Úgy festett, mintha közülük való volna. Aki ideológiát árul hasonlatosan öltözik. Tette, hogy olvas, de a szeme sarkából a tömeget leste. Odaértek. Felismerték a gyűlölt logót és fékezhetetlen dühvel rontottak a sátorra. Másodpercek alatt darabokra szaggatták. Aztán az autonómiát hírdető röplapokat kezdték tépdesni, apró darabokra és a fecniket az ég fele dobálták. Tudták, hogy ez egy „ittapirosholapiros” autonómia. Nem az, amiről a székelység álmodott. - Hova tűnt ? Hova lett a rohadék ? - hallotta Verebes a kérdést innen is onnan is a tömegből. Tudta, hogy őt keresik, de mivel a három Jehovistán kívül nem láttak embert a közelben, továbbhömpölygött az emberáradat. - Vége ennek is ! - gondolta Verebes.

- Ez is megbukott, mint a régi rendszer ! Ha nem is ma, nem is holnap, de közelebbről. Hogyan tovább ? - merült fel benne a bukott birodalmak által előidézett kérdés. Hatvankét éves volt, akár nyugdíjba is mehetett volna, de esze ágában sem volt. Ez a típus nem tud leállni. Most nem volt halálfélelme, mint a diktatúra bukásakor. Nem foglalkoztatták öngyilkos gondolatok. A volt megyei elsőtitkár - néhány éve húnyt el - szavai jutottak eszébe : „A jó káder nem olyan mint a bolondgomba ! ... hogy esik az eső és csak úgy bújik ki a föld alól. Annak mindig becsülete lesz. Az emberek hamar felejtenek. Csak a jelszavakat kell megváltoztatni, más zászlót kell lengetni és megy minden a régiben.”

Amint így morfondírozgatott a Sors, amelyik megakadályozta annak idején, hogy kötéllel a nyakában kirúgja a széket maga alól, megint segítségére sietett. Téves a felfogás, ami szerint csak a jókat veszi pártfogásba. Nem messze tőle egy suhanc lépett ki a tüntetők sorából. Nekitámasztotta zászlaját az épület falának és lehajolt háttal a lobogónak, hogy cipőfűzőjét megkösse. Verebesben a másodperc tízedrésze alatt villant a sunyi opportunizmus. Megragadta a falnak támasztott zászlót és korát meghazudtolva, mint a puma szökkent be vele a tömegbe, majd a sodrással távolodni kezdett. Mire a suhanc felegyenesett a zászló hűlt helyét találta. Verebes már messze járt.

Az áradat közepén csörtetett egyre jobban előre. Arca kipirosodott az izgalomtól, hajába kapott a szél. Magasba lendítette frissen szerzett zászlaját és teli torokból üvöltötte az új jelszavakat. - Le a maffiával ! Éljenek a Zöldek ! - és ment reménnyel a szívében, konokul. Bízott népének naivságában. Pontosan tudta, hogy a fellázadt nép időnként megrengeti ugyan, de sarkából képtelen kifordítani a világot. ... és azzal is tisztában volt, hogy aki megállta a helyét, mint kommunista és demokratának is megfelelt, azon nem fog kifogni holmi konzervativizmus. 
Na ?

szerző: Nagy Lóránt - facebook.com

Görgessen lejjebb az első részért.


Hírdetés