Nincs béke

Egyszer, ha mindenféle szekus és kommunista örökség végérvényesen a múlté lesz – egyelőre kérdéses, hogy ez egyáltalán bekövetkezik-e valaha –,


2019. június 10. hétfő, 17:19 perc   

Egyszer, ha mindenféle szekus és kommunista örökség végérvényesen a múlté lesz – egyelőre kérdéses, hogy ez egyáltalán bekövetkezik-e valaha –,

az úzvölgyi temetőfoglalás történetét a diverziókeltés egyik iskolapéldájaként oktathatják majd. Egyszer, ha tisztán, tisztábban látunk majd abban a zavarosban, ami közel harminc évvel a rendszerváltás után sem akar tisztulni, talán az is kiderül, mostani sejtéseinknél pontosabban, hogy mi lehetett azoknak a fejében, akik ezt a lehangoló történetet kitalálták, megírták a forgatókönyvet és megvalósításához szereplőket kerestek.

Félretéve ugyanis a csütörtök délutáni erőltetett, primitív és mindenféle méltóságtól mentes „avatóünnepség” miatt joggal érzett indulatot és keserűséget, nehéz pontosan megítélni, miért és mi céllal történt a temetőgyalázás. Nemcsak a tegnapelőtti fejlemények nehezen érthetőek, hanem az egész ügy különös, mindenféle előzményével együtt. Persze, a román ajkú nacionalisták ünnepelhetnek, hiszen a történtek számukra erőteljesen szimbolikus töltetűek. Hiszen az, hogy alantas papi segédlettel, szélsőséges és bukaresti stadionokból is kiutasított futballhuligánok nyers erejére támaszkodva, gyönge hatósági ellenkezés mellett elfoglaltak egy első világháborús temetőt, számukra nagy siker. Ám ettől országuk nem lesz élhetőbb, s ennek az ügynek politikai és társadalmi téren nincs jelentősége.

A magyargyűlölők, mint mindig, szitkozódhatnak és ünnepelhetnek, hiszen a dormánfalvi önkormányzat példátlan rendezvényén barbárokként viselkedő ultrák jöttek, láttak és győztek. A megalázott, a helyszínen testi épségüket is kockáztató magyarok s velük együtt az egész nemzet pedig szomorúsággal és keserűséggel elkönyvelhet egy újabb vereséget. Az ima, az élőlánc és a helyszínre szervezett, eredményesnek nem nevezhető önkormányzati „munkaülés” sem segített. Mert a barbárok a temető kapujában azt kérdezték a csendőröktől, hogy jó románokként saját hazájukban nem emlékezhetnek hősi halottaikra. Ilyen helyzetben nehéz őket arról meggyőzni, hogy ott éppen nem, az pedig végképp nem foglalkoztatta őket, hogy megvezetett seregként érkeztek a hegyek közé. Mert az anyázó ultrának a feszültség és a konfliktus a lét­eleme, futballpályán és az úzvölgyi fenyők között egyaránt.

A temetőt elszántan őrző székelyek, magyarok utolsó lehetőségként az élőláncot és az imát választották, ám a nyers brutalitást méltósággal nem lehet lefegyverezni. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem történt súlyosabb incidens, nem alakult ki tömegverekedés, hiszen gyermekek is a helyszínen tartózkodtak. Kissé elszámították magukat az ellenállás szervezői, túlságosan biztosak voltak abban, hogy a karhatalom megfékezi majd a felingerelt hordát.

Nincs béke Úzvölgyében, mert nincs béke a lelkekben. Ennyi szitkozódás még a háborúkban sem hangozhatott el ott, mint most. A magyarok még verést sem érdemelnek, mondta derűvel egy fiatal hölgy, miközben gyertyáit helyezgette a betonkeresztekre, ott, ahol korábban az ultrák mutogatták izmaikat népzenei ritmusokra. És ez a szemlélet aggasztóbb, mint az egész szerencsétlen temetőgyalázás.

szerző: Mózes László - 3szek.ro


Hírdetés