Sóvíz, az étekíz – sós kutakba tekintettünk, kártyával merítettünk, a káposztát elleveztük

Mély kútba, a történelemébe, hagyományába tekinthetünk, ha a sós víz felhasználását kutatjuk.
Fotó: szekelyhon.ro


2019. február 8. péntek, 12:35 perc   

Mély kútba, a történelemébe, hagyományába tekinthetünk, ha a sós víz felhasználását kutatjuk.

A Mint a sót az ételben című mesében a legkisebb királykisasszony bebizonyította, hogy a szeretet minőségének legkifejezőbb cselekedete a táplálék sóval történő ízesítése. Ha Lövétén, Almáson, Korondon és pár száz másik, sós kúttal rendelkező erdélyi falunkban élt volt a hercegnő, vízsót öntött volna királyi atyja étkeibe – szeretetét bizonyítandó. Mély kútba, a történelemébe, hagyományába tekinthetünk, ha a sós víz felhasználását kutatjuk. Tartsanak velünk! - írja a Krónika

Egyik évben a Kisasszony-napi templombúcsún a szónok felemlegette a mondást, mely szerint a Jóisten azért adta a lövéteieknek a sós kutat, mert az ottani családokban mindig sok gyermek volt.

Aranyértékű ajándék

„A közelmúltig soha nem volt a háztartás legkisebb tétele az étekíz, azaz a só. Sőt! A só és sós víz hasznosítása, a vele való kereskedés a régi időktől fogva minden rendű székely embernek jogában állott, s csak az 1562. évi felkelés után estek el a közrendű székelyek a »szabad só« használatától” – tudtuk meg Mihály János történésztől.

A só a 18. században már Székelyföldön is állami monopólium volt, „aranyáron” mérték. A sós kúttal rendelkező településeken nem tudták teljesen megtiltani a sóvíz- vagy vízsóhasználatot, ezért korlátozták, adagolását a családtagok és állataik számához kötötték, a sóőrök pedig éberen vigyázták a sócédula alapú vízhordást. Azt is tudjuk, hogy minden településen csak egy-egy sós kút vagy sós forrás használatát engedélyezték, amely fölé szabványos, zárral ellátott faházikó épült, így évszázadok óta kereskedők közvetítése nélkül jutottak az élethez nélkülözhetetlen, de drága ásványhoz.

Mindmáig furfangos, két vaskulcsra járó a lövétei sóház bükkfa zárja: az ősök úgy határoztak, csak együtt tudja nyitni-zárni a sóbíró és a falu bírója, hogy ne lehesen jogtalanul sós vizet szolgáltatni, netán eladni. Még pár évtizede is hajnalonta álltak sorba a lovas szánok vagy szekerek a sós kút utcájában, pirkadatra meg is rakodtak, hogy ne érjenek oda a távolabbi települések igénylői. Mint régen a rendtartó székely faluban, ma is ügyelnek a sós kutakra, de ez elsősorban a sóházak gondozására vonatkozik. Házszentelés idején a pap minden évben áldást kér a lövétei sóházra is.

Főzéshez, tartósításhoz és testi nyavalyákra

Ma a falut, de idegenből érkezetteket is ellenszolgáltatás nélkül kiszolgálja a kút – tudtuk meg a helyszínen a jelenlegi lövétei „kulcsártól”, György Leventétől. Nyitási időben a források vize szabadon, szükséglet szerint elvihető: főzéshez, ételek ízesítéséhez, ősszel savanyúságkészítéshez, káposztaeltevéshez, a disznóvágások időszakában a húsfélék tartósításához, alkalmanként pedig gyógyászati célokra. Egy-egy szép palackban, címkével, használati utasítással remek helyitermék-ajándék lehet. Ne kóstolja meg vegyítés nélkül az, akinek könnyen kiszökik a könnye!

Az idősebb asszonyoknál a konyhában, kamrában manapság is kézügyben van üvegben vagy kancsóban a sóvíz: ízesítésként, tapasztalatuk szerint kanállal adagolják levesételek főzésekor, de kenyérdagasztáskor is. A mezőre könnyebb volt porsó formában vinni, ezért elpárologtatták vagy kifőzték a sóvizet. Hófehér, vegyszermentes kristályos só nyerhető, amit mindmáig így állítanak elő, és használnak is. Lövétén a sós kúti 30–40 literes, dongás, csonka kúp alakú, fenyőfából készült „sóscsobán” oldaláról kaparható le a minőségi ízesítő kristály, ezért folyamatosan adagolják bele a kút áldását. Hasonlóképpen párologtatják a portákon az eszterhéj alatt tárolt „sóscsobánban”, amelynek a „káváját” (abroncsát) általában „magyarófából” (mogyorófából) készítették, mert azt nem „eszi meg” a só.

Meglátszik a sós kutak vízszintjén a disznóvágási időszak: kiváló a húsfélék tartósításához. A sótartalomtól függően megfelelő – általában egy a tízhez arányú elegyítésű – oldatában pácolt szalonna olyan állagú lesz, mint a vaj. Az is szokás, hogy a szalonnát füstölés után is sós vízben tárolják, mert akkor nem avasodik meg. Beszélhetnénk még a sós víznek az állattartásban játszott szerepéről és gyógyászati hasznosításáról, de ezek túllépik a gasztronómiai tematikát.

Vannak még az ásványi nyersanyaghoz tartozó mesterségek és népi foglalkozások is – ilyen volt a korondiak sóvízhordása, az ehhez szükséges cserépkorsók korongozása, égetése és forgalmazása. Érdekességképpen megemlítjük, hogy a korondiak sókereskedelemmel is foglalkoztak: a magas koncentrátumú sós vizet cserépfazakakban főzték, párologtatták, majd a megkövesedett „sósonkolyt” a szomszédos falvakban gabonára cserélték.

Lakat alatt

Az általunk meglátogatott lövétei és homoródalmási sós kutak lakat alatt vannak, azaz a hét meghatározott napjain és óráiban lehet belőlük meríteni. Mindkét településen régi a forrás fölé emelt kis épület. A homoródalmási ajtó feletti gerendáján az Anno 1801 felirat olvasható, a lövétei 1866. július 3-án leégett, utána építették a ma is álló sóházat. Almáson Deák Mózes bácsi a kulcsár. Elmesélte, hogy a sós kút épülete először a Sósmart alatti forrásra volt építve, egy tragédia miatt költöztették mai helyére.

Már nem fakupával mérik ki az vízsóadagokat, de Lövétén fából készült kártyákkal merítenek a kútból. Mint megtudtuk, a vízszint soha nem emelkedik a káva fölé, és nem is folyik túl. Ugyanakkor láthattuk, hogy ezekben az építményekben nem használtak fémet, még a szögek is fából készültek, mert a sópárás levegő „megette” volna. Hogy a kút oldalát merítéskor ne kopolják, és ne hulljon bele a sós föld, a köblük vagy gárdjuk bélletét egy odvas farönkből vájták, képezték ki.

Merítés, szállítás, felhasználás

A sós vizet fa-, Almáson pedig bádogvederrel, hosszú farúd vagy meregetőkankó segítségével mentik ki, de előtte a mélyben megkavarják a vizet, hogy a leülepedett só összevegyüljön. Régen a sóvíz szállítása és tárolása sós vizes korsókban történt. A fadugóval lezárt korsókat a szekérderékban szalma közé helyezték. Ma már ritka, hogy „sóscsobánban” vinnék haza a vízsót, inkább műanyagból készült „bidont” használnak. Disznóvágáskor fogy a legtöbb sós víz a kutakból.

A húsokat, csontokat pár órára, a szalonnát másféltől három hétig hagyják benne. Miután kiveszik a sós vízből, egy napig rúdra akasztva szárítják, majd füstre teszik. Hallottuk, hogy a sós kúttal rendelkező falvakban a disznók moslékjába is csurrantanak sós vizet, de a szénát is meglocsolják vele.

szerző: Molnár Melinda - kronika.ro


Hírdetés