Székelyföldön egyetlen kiváltságos etnikum van: a… román!

Jelen szöveg a Neuer Weg oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a Főtér szerkesztősége adta.
Fotó: foter.ro


2019. július 15. hétfő, 18:21 perc   

Jelen szöveg a Neuer Weg oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a Főtér szerkesztősége adta.

Méltóságos és mioritikus hazai, továbbá demokratikus európai hölgyek és urak, most lehet mondani, hogy ebben a Romániában milyen szépen rendezték a kisebbségi ügyeket.

A székelyföldi etnikai egyenlőtlenségekről szóló több tudományos tanulmány eredményei megerősítik azt, ami szabad szemmel is látszik – végre megcáfolva egy ezzel ellentétes mítoszt: abban a három erdélyi megyében, ahol többségben vannak (Maros, Hargita, Kovászna),

a magyarok alulreprezentáltak a kihelyezett intézményekben és – akár 15 százalékkal is – kevesebbet keresnek a románoknál.

Ez derül ki két, a közvéleménynek idén nyáron bemutatott dolgozatból:

1. A következők derülnek ki a sepsiszentgyörgyi székhelyű, nemrég létrehozott Székelyföldi Közpolitikai Intézet által készített Etnikai egyenlőtlenségek a Kovászna megyei közszférában című felmérésből, melyet Kovászna megyei közalkalmazottak 5002 vagyonbevallásából szerzett adatok statisztikai elemzése alapján készítettek: abban a megyében, melynek lakosságának nagyjából 75 százaléka magyar,

- a MApN-ben (hadsereg) a magyarok aránya 0%(!),
- a MAI-ban (Rendőrség, Csendőrség, SRI) a magyarok aránya 10%,
- a Kormánymegbízotti Hivatalban a magyarok aránya 15-20%.

A tanulmány szerint a helyi hatóságok és oktatási intézmények szintjén viszont visszaköszön az etnodemográfiai összetétel, a Megyei Tanácsnak alárendelt intézményekben pedig a magyarok vannak túlreprezentálva (ám jóval kisebb mértékben, mint amilyen a románok túlreprezentáltsága a kihelyezett intézményekben). A tanulmány arra is rámutat, hogy a románok „egyértelműen előnyben vannak a bérek terén”. Többek között

a román etnikumú alkalmazottak vagyonbevallásokban szereplő járművei nagyjából 2 évvel recensebbek

a magyar alkalmazottak által bevallott járműveknél. Ráadásul úgy tűnik, a közintézményekben alkalmazott kovásznai románok inkább hajlanak a fogyasztás és a bankhitelek felé – ezek a tendenciák viszonylagos jólétet mutatnak.

2. A Csata Zsombor (budapesti MTA, kolozsvári BBTE) által A közigazgatási elit vizsgálatának lehetőségei a vagyonnyilatkozatok alapján címmel Marosvásárhelyen végzett felmérés azt mutatja, hogy a magyarok a város közintézményeinek vezetőségében legfeljebb 20 százalékos arányban vannak jelen, miközben a teljes helyi lakosságon belüli arányuk 50 százaléknál valamivel kevesebb. Az utóbbi 30 évben a Maros megyei magyarok társadalmi – többek között gazdasági – pozícióinak folyamatos romlása figyelhető meg. A szerző elmondása szerint a gazdasági hanyatlást veszélyesnek kell tekinteni, amikor ez bizonyos etnikai vagy nyelvi irányvonalak mentén zajlik. A magyar alkalmazottak összességében nagyjából 15 százalékkal keresnek kevesebbet a román alkalmazottaknál, illetve a magyarok az összes közintézményben alulreprezentáltak  (nemcsak a kihelyezettekben, mint Kovásznában). A magyarok (alul)reprezentáltságának nem ennyire negatív helyzete tapasztalható a kulturális, szociális, oktatási intézményekben – de a fizetések itt kisebbek, mint más intézményekben. Forrás(letöltve: 2019. július 11.) Forrás román nyelven itt.

Addendum – személyes megjegyzésekkel

1. Az említett tanulmányok, sajnos, online NEM érhetők el. Nagyon is hasznos lenne, ha ellenőrzés, kommentálás, terjesztés céljából elérhetők lennének az érdeklődő közönség számára. (Felvetődik a vizsgált személyek etnikuma meghatározásának kérdése – például a kétértelmű esetekben, mint például a „vegyes”, román és magyar vezeték- és utónevek esetében, vagy az etnikailag nehezen besorolható vezeték- és utónevek esetében és így tovább.) Aztán tekintettel arra, hogy az etnikai hovatartozás mindenki egyéni döntése, önkényes lehet valakit kívülről besorolni valamelyik etnikumba, különösen a vegyes etnikumú családokból származók esetében.)

2. A Kovászna megyére és Marosvásárhelyre vonatkozó információk kiegészítéseként el kívánom mondani azt, amit Hargita megyével kapcsolatosan tudtam meg egy csíkszeredai magyar etnikumú volt milicistától. Egy nagyjából 2013-os magánbeszélgetésünk során, amikor az erdőkkel kapcsolatos bűncselekményeket vizsgáltam a megyében, melyek olyan intézmények nagyon is vitatott (román) főnökeinek védelmében zajlottak, mint a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság (IPJ HR) és a Hargita Megyei Kormánymegbízotti Hivatal, az említett nyugdíjas milicista a következőket mondta: „Ceauşescu idejében nagyjából 40 százalékban voltunk magyarok a Hargita Megyei Milícián, ma szinte már nincsenek magyarok (nagyjából 85-90 százalékos etnodemográfiai arány mellett)”. Egy pillantást vetve az IPJ HR főnökeire, több mint nyilvánvaló az aránytalanság: a 17 vezetői tisztségű személyből csak kettőnek van magyar utóneve (ami az etnikai hovatartozás jele). Hivatkozás.

3. A következő lépések is közismertek, melyek egyértelműen hozzájárulnak a hargitai/székelyföldi erőszakszervek elrománosításához:

a) „elszigetelési” pótlék biztosítása (nagyjából 15 százalék, több évvel ezelőtt) a Belügyminisztérium (MAI) Hargita és Kovászna megyei alkalmazottainak (nagyon sokukat az ország más térségeiből költöztették oda);

b) anyagi támogatás biztosítása (lakások) a más térségekből odaköltöztetett rendőröknek;

c) úgy tűnik, újabban nőnemű rendőrök odatelepítése is zajlik, hogy a hímnemű rendőrök helyben maradását bátorítsák;

d) a legutóbbi ellenséges akciók a Kormányőrség (SPP), a Csendőrség, a Hargita Megyei Kormánymegbízotti Hivatal, a Rendőrség részéről a pápa csíksomlyói látogatása alkalmával, valamint a „deep state”/„mélyállam” típusú magyarellenes diverzió végrehajtása az úzvölgyi katonai temetőben;

e) bizonyos integrációs lépések hiánya, melyekkel arra bátorítanák a magyar etnikumúakat, hogy rendőrök, csendőrök, katonák, bírók és hasonlók legyenek – egy kölcsönös gyanakvási, sőt ellenségességi hangulat fenntartásával az említett intézmények soraiban – amely a magyarok kvázi teljes kiszorításához vezet az ország legfontosabb intézményeiből, ennek pedig egy gyarmati és etnokrata típusú közigazgatás az eredménye, mely az 1918 utáni első évtizedekre hasonlít és összeegyeztethetetlen magával az etnikai kisebbségek védelmének eszméjével.

4. A magyarok marosvásárhelyi diszkriminálásának komor képe

(igen, arról a városról van szó, ahol azok a hivatalosan még feltáratlan 1990-es „események” zajlottak és melyek nyomán egyik napról a másikra megjelent a Román Hírszerző Szolgálat) számos téren igazolást nyer. Szintén egy beszélgetés során egy magyar etnikumú, tájékozott marosvásárhelyi személy 2018-ban elmondta, mennyire szembeötlő lett egyes román etnikumú pedagógusok jóléte a magyar etnikumúak láthatóan szerényebb életszínvonalához képest egy marosvásárhelyi vegyes iskolában – anekdotikus (keserű) epizódokkal: ennek megfelelően, egyes román etnikumú tanárnők, akik közül sokan román köztisztviselők vagy üzletemberek feleségei, állítólag lenézik a magyar etnikumúakat, mert „csóróknak” tartják őket.

5. Ami a marosvásárhelyi magyarokkal szembeni folyamatos nyomásgyakorlást és etnicista diszkriminációt/megalázást illeti, a magyar nyelvű sajtó tele van részletes beszámolókkal (a román nyelvű, „nyilvánvalóan”, ritkán számolva be ezekről) a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román vezetőségének sorozatos magyarellenes akcióiról, vagy a magyarok és a magyar nyelv háttérbe szorításáról és szimbolikus kiszorításáról egyes vegyes iskolákban, ami ellentétes a törvénnyel és a Románia által aláírt és ratifikált szerződésekkel.

A MOGYE-ügy – avagy a kakukkfióka-szindróma:

Miután a MOGYE román tagozatát 1962-ben létrehozták egy magyar tannyelvű egyetem keretében, az utólag dominánsan románná vált MOGYE nemcsak évek óta megtagadja, törvénysértő módon, egy önálló magyar nyelvű tanszék (újbóli) létrehozását, hanem 2019-ben létrehozott egy angol nyelvű tanszéket(!). Aztán ugyanez a MOGYE úgy dönt, hogy a magyarok tiltakozása ellenére egyesül a Petru Maior Tudományegyetemmel, majd a sorozatos semmibevételeket azzal „koronázza meg”, hogy a MOGYE felveszi a román-amerikai tudós, Emil Palade nevét.

6. Tehát láthatjuk, hogy a román állam és a román döntéshozók miként alakítanak át egy magyar oktatási intézményt túlnyomórészt románná, melyben a magyarok azzal szembesülnek, hogy szisztematikusan kizárják őket a jövőjükre vonatkozó meghatározó döntésekből. (Hasonló jellegű változás kezdődött illetve folytatódik az úzvölgyi katonai temetőben: egy túlnyomórészt magyar területet nyíltan megkaparintanak bizonyos túlzott, sőt, fantázia szülte román érdekek nevében.)

A Liviu Rebreanu Iskola esete:

Az iskola vezetősége 2019. július 9/10-én a magyar ékezetek semmibevételével adott ki okleveleket a 8. osztályt elvégző magyar diákoknak – ami ellentétes azokkal a nemzeti és nemzetközi törvényekkel, melyek kimondottan előírják az anyanyelvi helyesírást a hivatalos dokumentumokban. (Azt meg sem kell említeni, hogy a román diákok nem részesültek ugyanebben a „különleges” elbánásban.) (Egyes magyar források, például ez itt, azt állítják, hogy a román diákok nevét is ékezetek nélkül írták – a szerk.) Időközben, a CEMO civil szervezet közbelépése után, dolgoznak a helyzet kijavításán, de a sértő gesztust ezúttal is elkövették…

7. Mindezekhez társulnak még a következők is (a felsorolás nem teljes):

a) állandó botránykeltés egy marosvásárhelyi római katolikus középiskola alapítása körül;

b) Klaus Iohannis elnök nevetséges kijelentései a pápa jelenlétében, Bukarestben, az etnikai kisebbség helyzetének „példás” megoldásáról – miközben Csíksomlyóban (Hargita) már keményen dolgoztak a magyar üzenetek és jelképek cenzúrázásán a pápa másnapi látogatása alkalmával;

c) romboló hatású beavatkozások és építkezések „állam az államban” viselkedésű intézmények támogatásával,

mint például a (román etnikumúak által uralt) Vízügyi Hivatal (Apele Române) a magyar többségű mikrorégiókban (Nyárádmente), folyómedrek elrekesztésével és törpe vízi erőművek építésével, mellyel valósággal szétverik a térség természeti és idegenforgalmi tőkéjét;

d) egyre gyakoribb és célzatos felvonulások a magyar városokban, a (más régiókból behozott román etnikumúak által uralt) rendfenntartó erők, vagy éppenséggel bizonyos különleges katonai csapatok részvételével, bizonyos nekik szentelt ünnepnapok ürügyén (nemzeti ünnep, rendőrség napja, csendőrség napja, hősök napja, zászló napja, hadsereg napja, tűzoltók napja, Sepsiszentgyörgy város „horthysták” alóli „felszabadításának” napja és így tovább);

e) egyes cégek nacionalizmusa/gyarmatosító viselkedése, mint a Lidl, a Penny, a Holzindustrie Schweighofer (a magyarok háttérbe szorítása a cégen belül, más térségekből behozott román személyzet alkalmazása által) vagy a Borsec cégnél, ami erős románista és dákopata hangsúlyokkal rendelkező reklámokban nyilvánul meg, ezzel párhuzamosan megtagadva a település magyar (eredeti) nevének, a Borszék névnek a feltüntetését az ásványvizes palackokon;

f) adózási centralizmus, mellyel a Hargita, Kovászna és Maros megyei nagy adófizetők a központi kincstárba, vagyis Bukarestnek fizetik be az adókat és nem helyi/megyei szinten – ezzel továbbra is fenntartva ezeknek a magyar régióknak a Bukaresttel szembeni függését – a „mélyszegény”, a pénzügyileg a központtól vagy más, "román” erdélyi megyéktől függő Székelyföld mítoszának fenntartásával;

g) a pozitív hírek kvázi hiánya a román médiában a túlnyomórészt magyarok által lakott övezetekből és övezetekről;

h) román nyelvű könyvek vagy oktatóanyagok kvázi hiánya a székelyek/magyarok történelméről és kultúrájáról, románok számára elérhető módon. (Egyszer a Humanitas bukaresti Palota téren lévő boltjában kerestem: nulla eredmény székelyekről/erdélyi magyarokról és az általuk lakott térségekről – ezzel szemben találtam ezt-azt szász településekről…);

i) kísérletek a székelyek elmagyarosított dákokká/románokká nyilvánítására, akárcsak a két világháború között, (vissza)románosításuk céljából – ez egy irreleváns narratíva a voluntarista etnikai identitás jelenkori kontextusában, de melyet kirívóan hirdetnek, bármiféle önirónia nélkül olyanok, mint Dan Tanasă és olyan papok, mint az előpataki Vasile Antonie Tămaş, „Decebalus Kovásznájából”;

h) a moldvai magyarajkú csángók elrománosítása ügyének teljes mértékű semmibevétele (nagyjából 20-30 000 fő), bizonyos oktatási, közigazgatási, római katolikus egyházon belüli elemi nyelvi jogok szisztematikus megsértésével.

Következtetések: A tudományos tanulmányok azt mutatják, hogy a román közéletben terjesztett mítosz ellenére a románok a „Székelységben” nincsenek „elnyomva” a magyarok által (amit az Európa Tanács jelentései is igazoltak), hanem – ellenkezőleg – előnyben részesülnek, sőt, kiváltságos helyzetben vannak az őshonos magyarokkal szemben. Azok, akik esetleg úgy vélik, hogy

a magyaroknak ez a hátrányba hozása/diszkriminálása a saját otthonukban „sajnos” szükséges,

hogy visszaszorítsák a köreikben a „szélsőségességet”, ami a területi autonómia ismételt követelésében nyilvánult meg, úgy tűnik, nem tudják – mert sem a román, sem a magyar vezetők nem mondták el nekik –, hogy Románia már 1993-ban elvben elfogadta a területi autonómia bevezetését azokban a térségekben, ahol a romántól eltérő etnikumú többségek vannak –, hogy felvegyék az Európa Tanácsba. Ám ezzel párhuzamosan megkezdődött az autonómia megbélyegzése és azok inkriminálása is, akik azt támogató módon hozták szóba. Maximális kétszínűség és képmutatás, amit agresszió és alaptalan áldozati szerepben való tetszelgés kísér.

Úgy hiszem, elég egyszerű a magyarázat erre a székelyföldi valósággal kapcsolatos nyilvánvaló kognitív disszonanciára. A Székelyföld autonómiájára vonatkozóan a parlamentnek benyújtott (és feledésbe merült) törvénytervezetben olyan rendelkezések is szerepelnek, mint a más régiókból érkezett rendőrök Székelyföldről származókkal történő lecserélése. Az amúgy természetes székely identitárius megnyilvánulások körüli botránykeltésnek (például Úzvölgyén), nacionalista-magyarfóbiás nyári táborok szervezésének, mint a marosfői, olyan „váll-lapos” bloggerek és pszeudo-civilek népszerűsítésének, mint Dan Tanasă és Alexandru Cumpănaşuéppen a magyar többségű megyékben lévő, gyarmatosító jellegű, etnokratikus román közigazgatás képviselői kiváltságának a megőrzése a gazdasági tétje és a fő ideológiája.
Számomra a „neo-ceauşizmus” a legmegfelelőbb kifejezés a fentebb említett jelenségekre – ez magába foglalja az 1930–1940-es évek klerikális/fasiszta szélsőjobboldali időszakra visszautaló nemzeti-kommunista időszak ideológiáit és gyakorlatait.

szerző: Hans Hedrich - Neuer Weg

fordította: foter.ro


Hírdetés